Feltárultak a macskafélék titkos útjai

A gepárd nem csak a csúcssebességét, hanem elképesztő fordulékonyságát és gyorsulását is latba veti a zsákmányszerzéshez, ráadásul nem csak ott vadászik, ahol mi is láthatjuk.

Tíz éven át fejlesztették brit kutatók azt a nyakörvet, amely lehetővé teszi vadon élő gepárdok mozgásának vizsgálatát. A 340 g-os nyakörvbe GPS-t, gyorsulásmérőt, a térbeli elfordulást érzékelő giroszkópot és a mágneses tér mérésére magnetométert építettek, melyek mérték az állat pozícióját, gyorsulását, lassulását és irányváltásait. A műszerek működéséhez szükséges energiát részben napelem szolgáltatta. Ennek, és a napi vadászati szokásokhoz ütemezett működési időnek köszönhetően a három botswanai nőstényre és két hímre erősített nyakörvek legalább egy éven át gyűjtötték az adatokat, amit rádiójelekkel továbbítottak a kutatóknak.

A 367 vadászat elemzése során az első meglepetés az volt, hogy milyen ritkán pörögnek fel a gepárdok csúcssebességre. Noha akár a 93 km/órát is elérték, általában mindössze 50-60 km-es sebességre gyorsulnak fel, és ezt is csak 1-2 másodpercig tartják. Zsákmányukat, például az impalát, inkább fantasztikus manőverezési képességüknek köszönhetően ejtik el. Kétszer jobban gyorsulnak, mint a lovak és négyszer jobban, mint az emberek. Vadászati hatékonyságuk azonban még így is csak 26% körül alakult.

Az is kiderült, hogy a vélekedésekkel ellentétben a gepárdok nem csak pirkadatkor, hanem nappal is vadásznak, és a sűrű bozótosban, erdőben is gyakran mozognak, nem csak a nyílt terepen. A technikának köszönhetően tehát alaposan megváltozott a tudásunk erről a ragadozóról, amit a természetvédelem is kiválóan hasznosíthat.

Időközben a nyakörvek kevésbé egzotikus területen is tért hódítanak. A gepárdkutatók a BBC televízióval összefogva 50 házimacskára erősítettek nyakörvet, majd térképen jelenítették meg, milyen utakat jártak be egy hét alatt. A gazdák alaposan meglepődtek kedvenceik viselkedésén, volt, aki ekkor értette meg, miért nem fogyott le diétára fogott macskája: titokban a szomszédhoz is eljárt kosztolni. Arra is fény derült, hogy a macskák időben is felosztják egymás között a meglátogatott területeket, így kerülik el a konfliktusokat.

Fejlett vadászati taktika cápáknál

A nyílt-tengeri rókacápákról készült legújabb víz alatti felvételeken világosan látható, ahogy vadászat közben hosszú farkukkal belecsapnak a szardíniarajba, és azután összeszedik az ütéstől elkábult halakat. Eddig senki nem sejtette, hogy a cápák is képesek lehetnek olyan fortélyokra, amit eddig csak emlősöknél, például delfineknél ismertek.

A nyílt-tengeri rókacápa igen félénk éjszakai jószág, ezért még úszás közben sem könnyű lencsevégre kapni, nemhogy vadászat során. Az angol illetőségű, de a terepmunkát a Fülöp-szigeteken folytató kutatóknak is éveket kellett várni erre az eseményre. A mostani megfigyeléseket is csak annak köszönhetik, hogy a túlhalászat okozta táplálékhiány miatt a cápák kénytelenek nappal is vadászni a felszínközeli vizekben.

A cápa vadászati módszere kétféle lehet. A gyakoribb esetben beront a halrajba, ritkábban a raj mellé úszik. Ilyenkor úgy tűnik, már előre kiszemelt egy gyengébben úszó, esetleg már korábban megcsapott példányt. Ezután a farkával 180 fokos ívben csap egy óriásit, mindössze a másodperc egyharmad része alatt. A zsákmányhalak nem csak az ütéstől, hanem a csapás által keltett hullámoktól is megszédülnek. Az ütés erejét jól jellemzi, hogy buborékképződés kíséri, vagyis a vízben oldott gázok a nyomásváltozás miatt kiválnak. Egyetlen farokcsapás kettő-hét szardíniával végez, ezért ez a vadászati taktika rendkívül hatékony. Valószínűleg azért alakult ki a rókacápa jellegzetesen hosszú farka, hogy segítse a vadászatot, bár a biztosabb következtetéshez még tudni kellene, hogy a rajokat alkotó szardínián kívül milyen egyéb fajok szerepelnek a cápaétlapon. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy e porcos halak agyafúrtabbak, mint amilyennek eddig gondoltuk őket. Mivel gyakran kisebb csoportokban vadásznak, és egyszerre csapnak a farkukkal, még az sem kizárt, hogy valamiféle együttműködés is kialakul a csapattagok között.

Oliver et al., 2013, PLOS One

Haverok teszik a jó tolvajt

Minél szociálisabb egy makifaj, annál tehetségesebb tolvaj. Aki ismeri a szociális intelligencia hipotézist nem lepődik meg ezen, hiszen eddig is feltételeztük, hogy a főemlősök elméjét erőteljesen formálta a társaikkal való kapcsolat. Minél több fajtársával lép kapcsolatba egy állat és minél több információt raktároz róluk elméjében, annál ügyesebben veszi észre, mikor lankad egy tárgy tulajdonosának figyelme, vagyis mikor érdemes lopni tőle. A makifajok összehasonlítása ugyanakkor meglepetéssel is szolgál. A makik testsúlyhoz viszonyított agymérete körülbelül azonos, ami arra utal, hogy nincs szükség nagyobb agyra a fejlettebb társas képességekhez.

A gyűrűsfarkú maki csoportjai rendszerint 15, míg a szerecsenmaki 9-10, a barnamaki 8-9, a szifaka 6, a fekete-fehér vari 5, a mongúzmaki 2-3 egyedet számlálnak. E makifajok képviselőit két helyzetben tesztelték a kutatók. A szociális intelligencia tesztben két személy állt a maki ketrece elé. Mindkettőjük előtt egy-egy makicsemege hevert, viszont csak az egyik ember nézett a falatra, a másik elfordult tőle. A maki csak azt a csemegét szerezhette meg, amit nem nézett, nem "őrzött" ember.

A térbeli tájékozódást, más szóval a fizikai intelligenciát vizsgáló tesztben a makiknak egy átlátszó cső közepéről kellett kipiszkálniuk a csemegét, de erre csak akkor volt esélyük, ha belátták, hogy kizárólag oldalról érhetik el, amihez előbb el kell távolodniuk a falattól.

Az eredmények szerint a a fajra jellemző csoportméret jól becsülte a szociális tesztben mutatott teljesítményt, de semmi köze nem volt a nem-szociális kerüléses feladathoz. A nagyobb csoportban élő gyűrűsfarkú makik ügyesebb tolvajok voltak, mint a mongúzmakik, de a nem szociális tesztben a fekete-fehér varik teljesítettek legjobban.

Két tanulság vonható le a fenti tesztekből. Először is, az agyméret és az intelligencia között nincs egyértelmű megfelelés a makiknál sem, hasonlóan a kutya-farkas és csimpánz-bonobó összehasonlításokhoz, ahol a kisebb agyméretű faj sok esetben lepipálja a másikat. Másodszor, a szociális és a fizikai intelligencia sem jár kéz a kézben. Az agy valószínűleg mozaikosan fejlődött, a különböző képességek egymástól függetlenül változtak meg az evolúció során. Nincs okunk azt feltételezni, hogy a térbeli navigáláshoz szükséges képességekre ugyanaz a szelekciós nyomás hatott, mint a társasra, ezért más-más intelligenciafajták kiemelkedőek az egyes fajokban.