Nincs határ

Aki azt mondja, hogy azért nem ír, mert nem ér rá, az hazudik - vallja Csányi Vilmos professzor, akiről a Nagykutya csillagképben csillagot neveztek el ismeretterjesztő munkájának elismeréseként. Ő szabadságként és egyfajta ajándékként élte meg azt, hogy kutatóként jelentős időt töltött mások munkáinak megismertetésével. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat konferenciájára készülve kerestem meg. 

Minden kutató szembesül azzal a dilemmával, hogy kizárólag saját szakmai cikkeinek megírására összpontosítson, vagy szánjon időt arra is, hogy a tudományos publikációkat a szakmán kívül is megismertesse.  Kötelessége egy kutatónak, hogy ismeretterjesztéssel foglalkozzon?

Miután a társadalom eltartja a kutatót, ezért az viszonzásul elvárhatja, hogy elmesélje, mit csinált.

De hol a határ?

Nincs határ. Egyéni megfontolások szerint dől el, ki mit bír. Van, akinek könnyebb írni, előadni, van, akinek nem megy, rosszul érzi magát. Nem hazafias kötelesség ismeretet terjeszteni, hanem ez jár a társadalomnak. Kényszerítés nélkül, aki erre alkalmas, csinálja, mindenki egyéni sajátosságai szerint. Nem lehet előírni, mint kötelességet. Mikor a Straub laborban dolgoztam, kaptunk egyszer egy olyan feladatot, hogy mindenki írjon a saját munkájáról. Ezért is engem utáltak persze. A vége az lett, hogy „ezek nem tudnak írni, írja meg maga!”. Ennek köszönhettem a szabadságomat. A Sejtbiológia című könyvem előtt Straub azt akarta, hogy fehérjékről kutassak apró dolgokat. Ettől én irtóztam. A könyv kéziratának elolvasása után azt mondta: „Belátom, hogy tévedtem. Magának nem szabad specializálódnia, mert képes sok mindennel átfogóan foglalkozni.”

Ezek szerint Önnek szabadságot adott az ismeretterjesztés?

Miért tűri jobban néhány vadállat az emberek közelségét, mint mások?

Milyen fajok tűnnek el ott, ahol sok az ember? Mi történik az állatokkal a sűrűn és a kevésbé lakott területeken? 212 faj vizsgálata szerint a nagy termetű madarak, pelikánok, sirályok,  sokkal jobban tűrik az emberi zavarást, mint a kisebbek, például a kolibrik.
Amikor egy vadállat először találkozik emberrel, úgy reagál, mintha ragadozóval került volna szembe, vagyis elmenekül. De ha rendszeresen találkozik emberekkel, akkor van rá esély, hogy hozzászokik a jelenlétükhöz. Ám a fajok tűrőképessége nem egyforma. Sok kutató közreadta már a megfigyeléseit arról, hogy a különböző területeken élő állatok hány méterre engedik magukhoz közel az embereket, mielőtt elmenekülnének. Ezeknek az összegzésével az a nem meglepő eredmény adódott, hogy a városi környezetben élő emlősök, madarak és gyíkok jobban elviselik az emberek közelségét, mint a vidékiek. Azt viszont senki nem sejtette, hogy a madaraknál a méretnek is jelentős a szerepe. Sőt, épp az a közismert, hogy a nagy méretű állatokat gyakrabban megzavarják az emberek, mint a kicsiket. Ez így is van, de csak a ritkán lakott területeken. A városokban, ahol az ember-állat interakciók többnyire barátságosak vagy semlegesek, a nagy méretű állatok végül megtanulják, hogy az emberek nem veszélyesek. A nagy madárfajokat tehát, épp a toleranciájuk miatt, nem annyira kell félteni az emberek jelenlététől, mint azt korábban hittük, és valószínűleg az ökoturizmus sem jelent számukra veszélyt. A kisebb madarak fennmaradásához viszont nagyon fontos az emberi zavarástól mentes területek megóvása.