Nemváltás szükség szerint

A sügérek hímjei általában háremtartók. Ha egy hím elpusztul, akkor a domináns nőstény néhány óra múlva hímként kezd viselkedni. Ez hormonális változáshoz vezet, ami miatt a hal női ivarmirigyei néhány hét alatt herévé alakulnak és színe is megváltozik (protogyny). Egy friss kutatás szerint még itt sincs megállás: a nőstényből lett hím tisztogatóhalak akár arra is képesek, hogy újra visszaváltozzanak nősténnyé, amikor csak náluk nagyobb hímekből áll a csoportjuk.

A bohóchalaknál a hímek alakulnak át nősténnyé szükség esetén (protandry). A Némó nyomában című filmben tehát Pizsi, az apa valóságban már anya lett volna, mire kiszabadítja fiát.

Ennél is elképesztőbbek a karibi hamletek. Mindegyik egyed nőstény és hím egyszerre (szimultán hermafroditák), de hogy elkerüljék az önmegtermékenyítést (ami csökkentené az utódok genetikai változatosságát), párzáskor az egyikük a hím szerepét veszi fel: átöleli a társát és spermát bocsát annak ikráira. Néhány perc pihenés után pedig szerepet cserélnek. Ez a stratégia olyan fajokra jellemző, amelyeknél kicsi az esélye annak, hogy ellenkező nemű fajtárssal találkozzanak.

Rókaevolúció

Az észak-amerikai és az eurázsiai vörös rókák körülbelül négyszázezer éve elkülönültek egymástól – derül ki több mint ezer egyed apai, anyai és mindkét szülői ágon öröklődő DNS-ének vizsgálatából. A vörös rókák őshazája a Közel-Kelet, hozzávetőlegesen 1,15 millió éve itt élt az összes róka közös őse. Innen jutott el a faj Szibériáig, ahol egy kis csoport átkelt a Bering-szoroson és benépesítette Észak-Amerikát.

Az eredmény kissé meglepte a kutatókat. Az anyai ágon öröklődő mitokondrium korábbi elemzései azt sugallták, hogy a két populáció még ötvenezer évvel ezelőtt is kapcsolatban állt egymással. Valójában azonban ekkor csak néhány egyed jutott át Ázsiából az amerikai kontinensre, ami nem akadályozhatta meg, hogy a két populáció genetikailag szétváljon. Az eredmények alapján a kutatók szerint érdemes fontolóra venni, hogy az észak-amerikai és az eurázsiai-afrikai rókák (újra) két külön fajba tartozzanak. Váratlan volt az is, hogy a róka nem csatlakozott az Amerikát meghódító ragadozó fajok két nagy (1 millió, illetve 75-11 ezer évvel ezelőtti) hullámához, hanem időben a kettő között lépte át a határt.

A vörös róka a szárazföld legelterjedtebb ragadozója, sőt valószínűleg nincs nála elterjedtebb szárazföldi emlős sem (leszámítva az embert, természetesen). Közel 70 millió km2-t népesített be. Az új eredmény nem csak a rókák őstörténetét helyezi új megvilágításba, hanem azt is segít megérteni, hogyan formálja a klímaváltozás a fajok elterjedését.

Hangutánzó orkák

A palackorrú delfinek leggyakrabban rövid, éles füttyentésekkel és csettintéssorozatokkal vokalizálnak, a kardszárnyúak viszony inkább elnyújtott, pulzáló kiáltásokkal. Kivéve azokat, amelyek palackorrúakkal élnek együtt. Amerikai kutatók tíz fogságban élő kardszárnyú delfin, más néven orka hangadásait hasonlították össze kilenc palackorrúéval. Hét orka a fajtársaival élt együtt, és 95%-ban csak orkákra jellemző hangokat produkált. A másik három viszont, amely palackorrúakkal élt, sokkal változatosabban vokalizált, tizenhétszer gyakrabban csettintett és négyszer gyakrabban füttyentett, sokszor a palackorrúakéhoz teljesen hasonló hangot bocsátott ki. Egyikük két új hangot is megtanult: egy speciális palackorrú-füttyöt és azt a mesterséges csiripelést, amit a palackorrúaknak tanítottak a kiképzőik. Az alacsony egyedszám ellenére jelenleg ez a legegyértelműbb bizonyíték arra, hogy együtt élő fogascetek átveszik egymás hangjeleit.

Nem sok olyan emlősfajt ismerünk az emberen kívül, amelyik képes felismerni egy hang akusztikus jellemzőit, memóriájában tárolja, majd hasonló módon reprodukálja. Közéjük tartoznak a denevérek, néhány főemlős és fogascet is. Ismerünk egy belugát, amelyik spontán imitálta emberek beszédhangjait (azután kezdték el vizsgálni, hogy egy búvárt „kifelé!” utasítással kiparancsolt a medencéjéből), egy magányosan élő kardszárnyú delfin pedig kaliforniai oroszlánfókákat utánzott. A társas kapcsolat iránti igény meghatározó ezekben az esetekben.

Utánozó gyikok

Hüllők is képesek imitációra, vagyis arra, hogy új viselkedést a társuk lemásolása révén tanuljanak meg. Eddig úgy tudtuk, hogy az emberen kívül csak olyan fejlett elméjű fajoknál fordul elő imitáció, mint például az emberszabásúak és néhány madárfaj.

Magyar kutató is részt vett abban a kutatásban, amiben belföldi szakállasagámák csupán társuk megfigyelése után rájöttek, hogyan kell hozzájutni kedvenc lisztkukacukhoz. Az agámák közül egyet előzetesen megtanítottak erre a feladatra, ő volt a demonstrátor. Fajtársai egyenként megfigyelhették, ahogy a demonstrátor a feje mozgatásával arrébb csúsztat egy kis dróthálós ajtót, amivel feltárul az út a lárvához. Ezután valamennyien kinyitották az ajtót, ráadásul abba az irányba tolták el, amerre a demonstrátor. Azok az agámák viszont, amelyek kimaradtak a bemutatóból, nem tudták megoldani a feladatot, sőt, egyszer sem mozgatták a demonstrátorhoz hasonlóan oldalirányban a fejüket. Az agámák tehát olyan viselkedést tanultak meg megfigyelés útján, amit spontán nem produkálnak. Úgy tűnik, az imitáció képessége már a hüllők és az emlősök közös ősében is megjelenhetett.

A belföldi szakállasagáma Ausztráliából származó kedvelt díszállat, amely akár fél méteresre is megnő. Szociális tanulási képessége már csak azért is meglepő, mert nem él csoportban, noha a kedvelt táplálkozási és tojásrakási helyeken gyakran több egyed is összeverődik.

Halálos agresszió rokonaink között

A csimpánzok, sőt, néha a bonobók is megölik egymást. Kétféleképpen magyarázták ezt a kutatók. Az egyik elképzelés szerint a gyilkosok számára előnyös, hogy több táplálékhoz vagy szaporodási partnerhez juthatnak a riválisok eltávolításával, és így sikeresebben elterjeszthetik génjeiket. A másik feltevés szerint emberi tényezőkre, főleg az élőhely csökkenése és az etetések miatti nagyobb egyedsűrűségre vezethető vissza a stresszből fakadó halálos erőszak. Hogy kiderüljön, melyik magyarázat áll közelebb a valósághoz, harminc kutató fogott össze. 18 csimpánz és 4 bonobo csoport öt évtizeden át felhalmozódott adatait vizsgálták át, összesen 153 halállal végződő agresszív eseményt, amiből csak egyet követtek el bonobók. Úgy találták, hogy szinte csak hímek támadtak fajtársaikra (92%), és hímek voltak az áldozatok is (73%). A támadók leggyakrabban más csoport tagját vették célba, általában nyolcszoros túlerőben. A gyilkosságok gyakorisága, elterjedtsége független volt az emberi hatásoktól. A fajtársak megölése annak érdekében történt, hogy a támadók előnyösebb helyzetbe kerüljenek. Legközelebbi rokonaink (hímjei) tehát már az ember megjelenése előtt feltalálták a háborút. Emellett a kutatás azt is megerősítette, hogy a bonobók békésebbek a csimpánzoknál.