A tintahalak elektromosan álcázzák magukat

A lábasfejűek, és ezen belül a tintahalak híresek álcázási és predátor-elkerülési viselkedésükről. Puha testük, fizikai védőeszközök hiánya miatt különösen sérülékenyek, ezért létfontosságú számukra, hogy megelőzzék a támadásokat. Ennek egyik módja a dermedés. Ragadozó közeledésére a tintahal mozdulatlanná válik, fogókarjaival bezárja a szájnyílását, leáll a légzéssel. A kutatók sokáig úgy vélték, hogy mindez csak a vizuális álcázást segíti, de egy új tanulmány szerint van más funkciója is. Amint lelassul a víz áramlása a kopoltyúkon, 80%-kal csökken az állat elektromos erőterének feszültsége. Ez pedig megtéveszti a ragadozókat. Valódi cápákat elektromos készülékkel tesztelve a kutatók úgy találták, hogy a pihenő tintahalra jellemző feszültség esetén a cápák 20 centiméterről észlelték a műtintahalat, és az esetek 62%-ában támadtak rá. A dermedt tintahalt feszültségét kibocsátó készüléket viszont csak 5 centiméterrel közelebbről vették észre, és jóval ritkábban, 30%-ban lendültek támadásba. A menekülő tintahalat szimuláló készülékre viszont átlagosan 38 cm-ről reagáltak, és szinte mindig (94%-ban) utánalódultak. Az elektromos mező megváltoztatása mellett a szájnyílás letakarása azt is elősegíti, hogy megszűnjenek a víz ki- és beáramlása által keltett apró nyomáshullámok, amik szintén felkeltenék a ragadozók figyelmét.


A sebességtől függ, ki lesz a vezető, és a vezetői szereptől függ, ki hogyan tájékozódik a házigalambok közül

A galambrajokban nem véletlenszerű, melyik egyed vezet, ezt 2010 óta tudjuk magyar kutatóknak köszönhetően. Nem azok az egyedek döntenek a repülési irányról, amelyek dominánsak a dúcon belül, és leginkább hozzáférnek az etetőhöz – ezt 2013-ban publikálta a kutatócsoport, egy képfeldolgozáson alapuló, egyedi felismerőrendszer alkalmazásával. De akkor mégis hogyan dől el, ki lesz a vezető? A most megjelent publikáció szerint az egyedek gyorsasága a döntő tényező. A hazafelé repülő rajban a leggyorsabb egyedek mögé sorolódnak be a többiek. Ilyenkor persze senki nem marad le, hiszen a rajnak fontos, hogy összetartson. Viszont egyértelműen kiderült, melyik példány a leggyorsabb, amikor a kutatók egyenként engedték el a madarakat és megmérték, milyen sebességgel, milyen útvonalon repülnek haza. Mivel a kísérletsorozat elején és végén is megvizsgálták a madarak egyéni repülését, kiderült az is, hogy a gyorsabbak tájékozódásban is többet fejlődtek, mint a társaik, hiszen a vezető pozíció miatt nekik kellett meghozni az irányváltási döntéseket. A repülési sebességük miatt egy kognitív képességük, a navigációjuk is javult. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy autó vezetőjének oda kell figyelnie az útra, az utasnak viszont nem, ezért sokszor fogalma sincs arról, merre jártak.
A kutatócsoport a madarakról megszerzett ismereteket egy robotrepülőgép-raj viselkedésének kialakításában is hasznosítani szeretné. Emellett nem csak madarak, hanem emlősök kollektív mozgását is vizsgálják. Itt eltérő szempontok érvényesülhetnek. Például egy kutyacsoportban a sebességnél sokkal fontosabb szempont a kor és az ezzel összefüggő tapasztalat a vezető szerep kialakulásában.