A beluga delfin a sarki életmódhoz alkalmazkodott, teljesen fehér, mint egy jégtábla, nincs hátúszója és a cetek között a legnagyobb arányú zsírtömege. Noha a faj alapvetően vándorol, a telet az arktiszi jégsapka környékén tölti, nyáron pedig a melegebb, parti vizeket kedveli, az Alaszka legnagyobb városa, Anchorage körül élő delfinek felhagytak a költözködéssel, és egész évben könnyen megfigyelhetők a parti autóutak mentén. Ez a populáció védett és nem vadászható. A kedvező adottságok miatt egy helyi egyetem hallgatók bevonásával monitorozni kezdte, hogyan hat a delfinekre az anchorage-i fő kikötő bővítése. 2007 és 2011 között 5000 órányi megfigyelés gyűlt össze. Az évek alatt a diákok egyre kevesebb csoportot láttak a megfigyelési napok során (naponta legfeljebb 1-2-t), és az első két évhez képest a borjak aránya 80%-kal csökkent. A meder kotrásakor szokatlan viselkedésformákat is megfigyeltek a hallgatók: váratlan irány- és sebességváltásokat, valamint a csoportok szétszóródását. A vizsgálat eredményeit az Animal Behaviour Society 52., idén Anchorage-ban rendezett konferenciáján ismertette Leslie Cornick. Az eseményen Magyarországot is képviselte egy kutyagenetikai kutatás.


Okos csigák?

„Mindenki tehetséges valamiben, csak meg kell találni, mi az.” Úgy tűnik, ez a mondás a csigákra is igaz. Van, amelyik azt jegyzi meg, hol van táplálék, van, amelyik azt, hol kell vigyázni a ragadozókkal – de a kettő együtt nem megy. Az egyik ebben jó, a másik abban.

A nagy mocsárcsigák már 25 éve a memóriakutatók kedvencei ̶ könnyen begyűjthetők és már jól ismert a viselkedésük. A mostani kutatás arra deríthet fényt, miért olyan nehéz a vadon élő állatok közt zseniket találni. Különböző tesztekben arra tanították a csigákat, hogy melyik a rossz- és a jóízű táplálék, illetve hogyan lehet elkerülni a fenyegető helyzeteket. (Utóbbi tesztben a vízfelszínen lélegző csigát megbökdösték, amire úgy reagál, mintha ragadozóval találkozott volna.) Ezután letesztelték, mit tanultak meg a csigák a tanítás során. Azok, akik jól emlékeztek az egyik táplálék ízére, azok a másikét is felismerték. Ugyanakkor rosszul teljesítettek a fenyegető helyzetben. Az összefüggés olyan megdöbbentően egységes volt, hogy a kutatók nyolc, különböző helyről származó populációt is leteszteltek, de mindig ugyanezt találták. A laboratóriumban felnövekedett példányok, hiába állt egész életükben korlátlanul rendelkezésükre táplálék, és sosem találkoztak ragadozóval, ugyanazt a mintázatot mutatták, mint a szabadföldiek: nincs egyetemlegesen lángész csiga.


Mit eszik egy zebra?

Füvet, az biztos, de milyen fajokat? Bármilyen meglepő, egészen mostanáig nem sokat tudtak az ökológusok, arról, hogy mit eszik a zebra természetes élőhelyén, és jó okkal. A szavannán legelésző látványos, karizmatikus emlősök nagy távolságokat tesznek meg és nehéz (sőt, veszélyes) őket közelről megfigyelni. Gyakran kisméretű növényeket esznek, éjszaka, bozót takarásában. Ráadásul a növényfajok meghatározásához speciálisan képzett botanikusra van szükség, úgyhogy semmi esély arra, hogy a kutató adatokat gyűjthessen a tápláléknövényekről, miközben egy távcsővel figyeli a legelésző állatokat.

A DNS vizsgálata erre a problémára is megoldást nyújt. Egy amerikai-kenyai kutatócsoport növényevők ̶ elefánt, alföldi és Grévy-zebra, szarvasmarha, kafferbivaly és Günther dikdik (törpeantilop) ̶ ürülékét gyűjtötték össze a kenyai szavannán. Az ürülékből kinyert növényi DNS elemzésével kiderült, hogy a legelésző fajok gondosan megválogatják tápnövényeiket. A szarvasmarhák és kafferbivalyok ugyan közeli rokonok (mindketten a tulkok nemzetségébe tartoznak), mégis más fajokat fogyasztanak. Sőt, a két zebrafaj is eltérő arányban fogyasztja 15-féle tápnövényét (ebből 14 fűféle). A Grévy-zebrák hüvelyeseket is fogyasztanak, amit az alföldiek elkerülnek. Ez lehet az oka annak, hogy az első pillantásra egyhangúnak tűnő szavanna olyan sokféle növényevőt eltart: minden faj a teljes étlapnak csak kis részéből válogat. A kutatás abban is segíthet, hogy csökkenjen a gazdálkodók ellenérzése a vadállatokkal szemben. Ha a bivalyok és zebrák mást fogyasztanak, mint az ugyanott legelésző szarvasmarhák, akkor a gazdák remélhetőleg több helyen eltűrik a jelenlétüket.


Kép: Wikipedia

A vérfertőzés elkerülése

Fotó: Martha M. Robbins, MPI-EVAN
A nőstény hegyi gorillák olykor a szülőcsaládjuknál maradnak ivarérés után is. Nem ritka, hogy még ekkor is apjuk a domináns hím. A gorilláknál általában az övé, az ezüsthátú hímé a szaporodás joga, lányainak mégis sikerül elkerülniük, hogy apjuk párosodjon velük.

A ruandai Karisoke Kutatóközpont által megfigyelt fiatal nőstény gorillák fele nem hagyja el apja csapatát. Itt szülik meg utódjaikat is. Ahhoz, hogy a kutatók kiderítsék, a domináns vagy a szintén a csapatban élő egy-két alárendelt hím-e a kölykök apja, ürülékmintákból DNS-t különítettek el, és összevetették az egyedi jellegzetességeket. Megállapították, hogy tíz gorillakölyökből körülbelül hét a domináns hímtől származik. Viszont egyetlen olyan esetet sem találtak, amikor egy nőstény kölykét a saját apja nemzette volna.

A többhímes csoportokban ennek ellenére azért előfordul a beltenyésztés. 79 utód közül kilenc szülei féltestvérek voltak, összhangban annak a friss kutatásnak az eredményeivel, amely szerint a hegyi gorilláknál alacsony a genetikai változatosság.

A nőstény gorillák – annak ellenére, hogy sokkal kisebbek, mint a hímek – képesek válogatni a lehetséges szaporodási partnerek között. Kérdés, honnan tudják a nőstények, hogy ki az apjuk. Talán ténylegesen kikövetkeztetik felnövekedésük során, ezt nem tudhatjuk. Az viszont biztos, hogy a domináns hím lányai az apjuknál jelentősen fiatalabb hímekkel szaporodnak, a relatív kor tehát fontos támpont. A domináns hímek viszont az idősebb, kölyöknevelésben tapasztaltabb nőstényeket termékenyítik meg legszívesebben.