Búcsú

Három év után megválok az Élet és Tudomány Etológia rovatától, megsokasodott kutatói munkám miatt*. Köszönöm a szerkesztőségnek, elsősorban Gózon Ákosnak a heti hasábot, nagyon szerettem ezt a munkát, sokat tanultam belőle és hiányozni fog!


* A kutatás az ELTE Etológia Tanszékén 2016 májusában indul, és az emberrel együtt élő kutyák öregedésének folyamatát vizsgálja viselkedési, genetikai és idegtudományi szinten. A kutatás részeként több mint száz idősödő kutya életét követjük négy éven át. Ehhez várjuk 8 évnél idősebb kutyák gazdáinak jelentkezését, akik rendszeresen részt vennének a Szenior Családi Kutya Program vizsgálataiban. E-mail: seniorfamilydogproject@gmail.com

A kutatásról bővebben a Családi Kutya Program oldalán.

Nincs határ

Aki azt mondja, hogy azért nem ír, mert nem ér rá, az hazudik - vallja Csányi Vilmos professzor, akiről a Nagykutya csillagképben csillagot neveztek el ismeretterjesztő munkájának elismeréseként. Ő szabadságként és egyfajta ajándékként élte meg azt, hogy kutatóként jelentős időt töltött mások munkáinak megismertetésével. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat konferenciájára készülve kerestem meg. 

Minden kutató szembesül azzal a dilemmával, hogy kizárólag saját szakmai cikkeinek megírására összpontosítson, vagy szánjon időt arra is, hogy a tudományos publikációkat a szakmán kívül is megismertesse.  Kötelessége egy kutatónak, hogy ismeretterjesztéssel foglalkozzon?

Miután a társadalom eltartja a kutatót, ezért az viszonzásul elvárhatja, hogy elmesélje, mit csinált.

De hol a határ?

Nincs határ. Egyéni megfontolások szerint dől el, ki mit bír. Van, akinek könnyebb írni, előadni, van, akinek nem megy, rosszul érzi magát. Nem hazafias kötelesség ismeretet terjeszteni, hanem ez jár a társadalomnak. Kényszerítés nélkül, aki erre alkalmas, csinálja, mindenki egyéni sajátosságai szerint. Nem lehet előírni, mint kötelességet. Mikor a Straub laborban dolgoztam, kaptunk egyszer egy olyan feladatot, hogy mindenki írjon a saját munkájáról. Ezért is engem utáltak persze. A vége az lett, hogy „ezek nem tudnak írni, írja meg maga!”. Ennek köszönhettem a szabadságomat. A Sejtbiológia című könyvem előtt Straub azt akarta, hogy fehérjékről kutassak apró dolgokat. Ettől én irtóztam. A könyv kéziratának elolvasása után azt mondta: „Belátom, hogy tévedtem. Magának nem szabad specializálódnia, mert képes sok mindennel átfogóan foglalkozni.”

Ezek szerint Önnek szabadságot adott az ismeretterjesztés?

Miért tűri jobban néhány vadállat az emberek közelségét, mint mások?

Milyen fajok tűnnek el ott, ahol sok az ember? Mi történik az állatokkal a sűrűn és a kevésbé lakott területeken? 212 faj vizsgálata szerint a nagy termetű madarak, pelikánok, sirályok,  sokkal jobban tűrik az emberi zavarást, mint a kisebbek, például a kolibrik.
Amikor egy vadállat először találkozik emberrel, úgy reagál, mintha ragadozóval került volna szembe, vagyis elmenekül. De ha rendszeresen találkozik emberekkel, akkor van rá esély, hogy hozzászokik a jelenlétükhöz. Ám a fajok tűrőképessége nem egyforma. Sok kutató közreadta már a megfigyeléseit arról, hogy a különböző területeken élő állatok hány méterre engedik magukhoz közel az embereket, mielőtt elmenekülnének. Ezeknek az összegzésével az a nem meglepő eredmény adódott, hogy a városi környezetben élő emlősök, madarak és gyíkok jobban elviselik az emberek közelségét, mint a vidékiek. Azt viszont senki nem sejtette, hogy a madaraknál a méretnek is jelentős a szerepe. Sőt, épp az a közismert, hogy a nagy méretű állatokat gyakrabban megzavarják az emberek, mint a kicsiket. Ez így is van, de csak a ritkán lakott területeken. A városokban, ahol az ember-állat interakciók többnyire barátságosak vagy semlegesek, a nagy méretű állatok végül megtanulják, hogy az emberek nem veszélyesek. A nagy madárfajokat tehát, épp a toleranciájuk miatt, nem annyira kell félteni az emberek jelenlététől, mint azt korábban hittük, és valószínűleg az ökoturizmus sem jelent számukra veszélyt. A kisebb madarak fennmaradásához viszont nagyon fontos az emberi zavarástól mentes területek megóvása.


A tintahalak elektromosan álcázzák magukat

A lábasfejűek, és ezen belül a tintahalak híresek álcázási és predátor-elkerülési viselkedésükről. Puha testük, fizikai védőeszközök hiánya miatt különösen sérülékenyek, ezért létfontosságú számukra, hogy megelőzzék a támadásokat. Ennek egyik módja a dermedés. Ragadozó közeledésére a tintahal mozdulatlanná válik, fogókarjaival bezárja a szájnyílását, leáll a légzéssel. A kutatók sokáig úgy vélték, hogy mindez csak a vizuális álcázást segíti, de egy új tanulmány szerint van más funkciója is. Amint lelassul a víz áramlása a kopoltyúkon, 80%-kal csökken az állat elektromos erőterének feszültsége. Ez pedig megtéveszti a ragadozókat. Valódi cápákat elektromos készülékkel tesztelve a kutatók úgy találták, hogy a pihenő tintahalra jellemző feszültség esetén a cápák 20 centiméterről észlelték a műtintahalat, és az esetek 62%-ában támadtak rá. A dermedt tintahalt feszültségét kibocsátó készüléket viszont csak 5 centiméterrel közelebbről vették észre, és jóval ritkábban, 30%-ban lendültek támadásba. A menekülő tintahalat szimuláló készülékre viszont átlagosan 38 cm-ről reagáltak, és szinte mindig (94%-ban) utánalódultak. Az elektromos mező megváltoztatása mellett a szájnyílás letakarása azt is elősegíti, hogy megszűnjenek a víz ki- és beáramlása által keltett apró nyomáshullámok, amik szintén felkeltenék a ragadozók figyelmét.


A sebességtől függ, ki lesz a vezető, és a vezetői szereptől függ, ki hogyan tájékozódik a házigalambok közül

A galambrajokban nem véletlenszerű, melyik egyed vezet, ezt 2010 óta tudjuk magyar kutatóknak köszönhetően. Nem azok az egyedek döntenek a repülési irányról, amelyek dominánsak a dúcon belül, és leginkább hozzáférnek az etetőhöz – ezt 2013-ban publikálta a kutatócsoport, egy képfeldolgozáson alapuló, egyedi felismerőrendszer alkalmazásával. De akkor mégis hogyan dől el, ki lesz a vezető? A most megjelent publikáció szerint az egyedek gyorsasága a döntő tényező. A hazafelé repülő rajban a leggyorsabb egyedek mögé sorolódnak be a többiek. Ilyenkor persze senki nem marad le, hiszen a rajnak fontos, hogy összetartson. Viszont egyértelműen kiderült, melyik példány a leggyorsabb, amikor a kutatók egyenként engedték el a madarakat és megmérték, milyen sebességgel, milyen útvonalon repülnek haza. Mivel a kísérletsorozat elején és végén is megvizsgálták a madarak egyéni repülését, kiderült az is, hogy a gyorsabbak tájékozódásban is többet fejlődtek, mint a társaik, hiszen a vezető pozíció miatt nekik kellett meghozni az irányváltási döntéseket. A repülési sebességük miatt egy kognitív képességük, a navigációjuk is javult. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy autó vezetőjének oda kell figyelnie az útra, az utasnak viszont nem, ezért sokszor fogalma sincs arról, merre jártak.
A kutatócsoport a madarakról megszerzett ismereteket egy robotrepülőgép-raj viselkedésének kialakításában is hasznosítani szeretné. Emellett nem csak madarak, hanem emlősök kollektív mozgását is vizsgálják. Itt eltérő szempontok érvényesülhetnek. Például egy kutyacsoportban a sebességnél sokkal fontosabb szempont a kor és az ezzel összefüggő tapasztalat a vezető szerep kialakulásában.

Miért fulladnak meg a seregélyek csapatosan?

1993 és 2013 között Angliában és Walesben tizenkét olyan esetről készült feljegyzés, ahol több – akár 80 - seregély fulladt meg egyszerre. A vadon élő madarak közt, ha olykor előfordul fulladás, akkor is csak egy-egy példány esik áldozatul. Az eseménysorozat tehát igazán különös. Mi lehet az ok? Halálos vírus, műtrágya, méreg? Trauma autóbaleset, villanyvezeték, szélvihar, ragadozó támadása, esetleg tűzijáték miatt? A boncolások szerint a madarak egészséges, fiatal példányok voltak, a halálesetek pedig tavasszal, kora nyáron történtek, betegség, környezetszennyezés, sokk kizárva. De az bizonyos, hogy a seregélyekkel valami nem stimmel, a fulladás sokkal gyakoribb közöttük, mint például a feketerigóknál. Egyéb okok elvetése után a kutatók nem találtak egyéb magyarázatot a jelenségre, mint a viselkedést. A madarak csapatostul járnak az itató- és fürdőhelyekhez, és úgy tűnik, a fiatalok nem jól mérik fel a veszélyt, mivel jár az, ha eláznak a tollaik vagy kiszalad a lábuk alól a talaj.

A fulladásos halál persze nem olyan gyakori, hogy emiatt aggódnunk kellene a seregélyekért. Ennél sokkal nagyobb probléma a fészkelőhelyek hiánya és az egyre kevesebb rovar: az utóbbi 35 évben, 50-ről 3,4 millióra zuhant a seregélyek száma Nagy Britanniában. 

A madaraknál a gének döntik el, hogyan udvarolnak

A mocsaras területeket kedvelő pajzsos cankó hímje jóval nagyobb a tojónál. Nászidőszakban színes tollak nőnek a fején, begye megfeketedik, pofája narancssárga lesz, nyaka körül fekete gallér alakul ki. A hímek egy dürgőhelyen versengenek a tojók kegyeiért. A tojó a fészekhagyó fiókákat egyedül költi ki és neveli fel. Van azonban a cankóhímeknek két másik típusa is. A fehér gallérú „szatellitek” fő célja az, hogy elcsábítsák a tojókat a dürgő, szaporodási helyüket védő hímektől. Még meglepőbb, hogy van olyan, ritkább változat is, aminek színe megegyezik a tojóéval. Természetesen ugyanabban mesterkednek, mint a szatellitek, de őket sokkal nehezebb észrevenni a tojók között.
Egy új genetikai vizsgálat szerint a hímek közötti jelentős különbségért egy „szupergén” felel: egy olyan kromoszómarész, ami száznál több gént tartalmaz. A szupergén több millió éve alakult ki egy kromoszómarész 180 fokos fordulatával. A fordulat miatt ez a régió nem vesz részt az ivarsejtek kialakulásakor lezajló géncserében, így a génvariációk együtt maradtak, és az általuk kódolt sajátosságok közösen öröklődnek.
Később a szupergén egyes szakaszai ismét megfordultak, így alakult ki a tojót elcsábító fehérgalléros típus. A kutatók szerint a fajok és a nemek kialakulásában is szerepet játszhattak hasonló genetikai folyamatok.