Megdőlt a „kotlás” rekordja: 53 hónap

Négy és fél évig őrizte petéit egy mélytengeri polip (Graneledone boreopacifica), mialatt valószínűleg egyáltalán nem táplálkozott. Az eddigi rekordot is egy polipfaj tartotta 14 hónappal, míg a madarak közül a császárpingvin kotlik a leghosszabb ideig, két hónapig. A G. borepacifica azonban nem csak a peteőrzés hosszú idejével okozott meglepetést, hanem az életkorával is – a sekélyebb vizekben élő rokonai ugyanis nem élnek tovább 1-2 évnél.

Az elmúlt 25 évben a Monterey Bay kutatói néhány havonta mélytengeri merülést hajtanak végre. 2007 májusában egy ilyen alkalommal észrevették, hogy 1400 méter mélyen, 3°C-os hidegben egy függőleges sziklafalon egy polip ül olajbogyó-méretű, fehéres színű petéin. Az előző merülésénél az állat még nem volt ott. A következő négy és fél évben a búvárhajó tizennyolcszor látogatta meg ezt a helyet. Minden alkalommal látták a polipot, amit könnyen beazonosítottak a sebhelyeiről. Ahogyan teltek az évek, úgy lettek a peték egyre nagyobbak, a nőstény pedig egyre soványabb és sápadtabb. Soha nem látták táplálkozni, még a körülötte úszkáló rákokat sem igyekezett elkapni. A peték állandó gondoskodást igényeltek – anyjuk nem csak a ragadozókat tartotta távol, hanem arra is ügyelt, nehogy iszap rakódjon rájuk, és mindig oxigénben dús, friss víz áramoljon körülöttük.

Utoljára 2011 szeptemberében látták a nőstényt. Egy hónappal később már csak 160 üres peteburkot számolhattak össze a sziklaperemen. Az anya addigra valószínűleg már nem élt. A polipnőstények csak egyszer raknak petéket életükben, és szaporodásuk elkerülhetetlenül halállal végződik. De míg van olyan faj, ami inkább a peték számába invesztál és meg sem áll tízezerig, petegondozása pedig legfeljebb 1-3 hónap, a G. boreopacifica inkább kevesebb petét rak, de sokáig gondozza őket. A stratégia sikeres, hiszen a faj nagyon gyakori.
A cápatámadások visszaszorítása nem egyszerű feladat. A mészárlás a statisztikai adatok szerint nem hatékony, tehát rendszerint nem sikerül kiirtani az embert megtámadó példányokat, ráadásul természetvédelmi szempontból is aggályos, mert veszélyeztetett fajok populációiban okoz még nagyobb kárt. A cápaháló rengeteg állatot öl meg, köztük delfineket, fókákat, rájákat, teknősöket és madarakat. A halálos cápatámadások esélye egyébként csekély: az USA-ban évente 0-3 ember hal meg cápatámadás miatt, míg villámcsapástól 76-szor, kutyatámadástól 33-szor, medvetámadástól kétszer annyian. Az ember sokkal veszélyesebb a cápára, mint fordítva, hiszen 25 milliószor több cápát öl meg, mint ahány cápa embert.

Némely tengerpartokon viszont a szokásosnál gyakoribbak a támadások. Brazília egyik 20 km-es partszakaszán 1992 és 2011 között 55-ször támadtak a cápák emberre, amiből 19 halállal végződött. 2004-ben a hét legveszélyesebb cápafaj (tigris-, bika-, feketefoltos, selyem-, karibi szirti-, csipkés pöröly- és nagy pöröly-) kifogására alkalmas horgászzsinórokat helyeztek el kutatók a part közelében. A kifogott cápákat a fürdőhelytől messze újra szabadon engedték. Az eredmény: nyolc év alatt a cápatámadások száma 97%-kal esett. Ugyan a célfajok aránya csak 7% volt a teljes fogásban, és a nem szándékosan foglyul ejtett állatoknak csak négyötöde maradt életben, de veszélyeztetett fajhoz tartozó egyed egyáltalán nem pusztult el. A kutatók szerint ezért jelenleg ez a cápatámadás-csökkentő módszer jár a legkevesebb ökológiai hatással.

Mi okozza a háziállatok hasonló tulajdonságait?

Szelídebbek, gyakran lóg a fülük, rövidebb az arcorri részük, fehér foltok jelennek meg a bundájukban – szinte minden háziasított (domesztikált) gerinces állatra jellemzők ezek a jegyek. Régóta foglalkoztatja a kutatókat, milyen gének változása áll a háttérben, de leggyakrabban csak egy-egy tulajdonságra koncentrálnak. Pedig a jegyek valószínűleg összefüggenek. A híres szovjet ezüstróka-háziasítási kísérletben a csak szelídségre – emberrel szemben lecsökkent félelemre – szelektált rókák 45 generáció után nem csak barátságosak, hanem kutyaszerűen ugatnak, csóválják a farkukat, sokuknak lóg a füle, foltos a bundája, kunkorodik a farka. Hormonálisan is megváltoztak: évi egy helyett kétszer tüzelnek, stresszhormon-szintjük a vad típushoz képest alacsonyabb.

Egy új elmélet szerint ez a sokféle jellegzetesség azért függ össze, mert a háziasítás az embrió velőlécének fejlődését, az onnan eredő sejtek vándorlását szabályozó génekben okozott változást, amikből az egyedfejlődés során a koponya egyes részei, fogak, fül, idegek, mellékvese és a kültakaró színezetét adó pigmentsejtek képződnek. A háziasítás során a továbbtenyésztésre kiválasztott szelídebb állatok valószínűleg enyhe velőléc-rendellenességet hordoztak, ami többek között kisebb vagy rosszabbul fejlődő mellékvesével járt. Emiatt a vad ősökhöz képest kevésbé reagáltak veszélyhelyzetekre, például az ember jelenlétére, illetve a lassúbb fejlődés miatt hosszabbá vált a szocializációs periódusuk, így több idejük maradt megtanulni, hogy az embertől nem érdemes félni. A velőléc rendellenessége miatt melléktermékként a szelídebb állatoknak kisebb az állkapcsa, a fogai, helyenként elégtelenül működnek a pigmentsejtjei, a fül porcsejtjei. Az elmélet egy nagyon régi, még Darwin által felvetett kérdésre adhat választ, és új irányt mutat a domesztikáció kutatásának.

Pandamenü

Az óriáspandák étlapja korántsem olyan egyhangú, mint ahogy eddig feltételezték. Jelentős távolságra fekvő területeket keresnek fel azért, hogy különböző tápanyagtartalmú növényi részekkel egészítsék ki diétájukat. Májusban a hegyi bambusz (Bashania fagesii) fehérjében és kalciumban gazdag, kb 30 cm-es rügyeit fogyasztják 1600 méteres magasság környékén. Júniusban 2500 m-re másznak, és átváltanak nyílbambusz rügyekre (Fargesia qinlingensis), majd levelekre. Ősz elején, amikor megszületnek a márciusban-áprilisban fogant pandakölykök, visszaereszkednek 1600 m-re, ahol a nagyobb kalciumtartalmú hegyi bambuszleveleket eszik – derítették ki hat panda GPS alapú nyomkövetésével hat év alatt kínai és ausztrál kutatók.

A bambusz tápértéke nagyon alacsony, ezért kevés növényevő fanyalodik rá. A ragadozó medvefélék családjába tartozó, de vegetáriánussá vált pandáknak napi 16-17 órán át kell bambuszt rágcsálniuk ahhoz, hogy kielégítsék tápanyag-szükségletüket, de még így sem mindegy, mikor milyen növényi szövetet választanak. A kutatás arra is felhívja a figyelmet, hogy a mindössze 1600 egyedből álló vad populáció fenntartásához nem elég egyetlen élőhelyet megóvni. A pandák 20-30 km-es távolságot járnak be a magasan és az alacsonyabban fekvő erdők között, amik egyaránt nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a szaporodáshoz is elegendő fehérjéhez és kalciumhoz jussanak a természetvédelem ikonikus figuráiként népszerű állatok.

IQ: az alma nem esik messze a fájától

A csimpánzok intelligenciájának körülbelül a fele génjeikre vezethető vissza – állapították meg 99 csimpánz teszteredményeinek összesítése után amerikai kutatók. Az állatok különböző kognitív feladatokban vettek részt, amikben eszközhasználatukat, memóriájukat, szociális készségeiket mérték fel. A teszteredmények és az állatok rokonsági foka között kapcsolat mutatkozott, vagyis a jól teljesítő majmok rokonai is ügyesen oldották meg a feladatokat. A nem és a korai tapasztalatok viszont nem befolyásolták a mért intelligenciát.
Mivel a csimpánzok genetikailag közel állnak az emberhez, a tanulmány segíthet abban is, hogy kiderüljön, hogyan alakult ki az emberi intelligencia és pontosan mely gének állnak a hátterében. Az év elején jelent meg egy ehhez kapcsolódó, e rovatban is bemutatott tanulmány, amely azt igazolta, hogy az AVPR1A nevű gén egy speciális variációja hozzájárul ahhoz, hogy a csimpánzok figyelembe veszik-e partnerük egyik szociális jelét, követik-e tekintetének irányát. Mivel a kutatók fogságban élő csimpánzokat vizsgálnak, a környezeti hatások nem túl változatosak, legalábbis ahhoz mérten, amilyenek az embereket érik. A hatásosnak bizonyuló géneket azután már célzottan lehet vizsgálni az emberek esetében.
Gyors siker azonban így sem várható. A gyerekek intelligenciájának hozzávetőleg 30%-a magyarázható meg génekkel, a környezeti hatás erős, egy-egy gén hatása pedig elenyésző, több száz gén interakciójának feltérképezésére van szükség. A főemlős-kutatások jelentős segítséget nyújthatnak ebben, különösen úgy, hogy újabb állatkertek és kutatóközpontok csatlakoztak a programhoz.