Szelídebbek, gyakran lóg a fülük, rövidebb az arcorri
részük, fehér foltok jelennek meg a bundájukban – szinte minden háziasított
(domesztikált) gerinces állatra jellemzők ezek a jegyek. Régóta foglalkoztatja
a kutatókat, milyen gének változása áll a háttérben, de leggyakrabban csak
egy-egy tulajdonságra koncentrálnak. Pedig a jegyek valószínűleg összefüggenek.
A híres szovjet ezüstróka-háziasítási kísérletben a csak szelídségre – emberrel
szemben lecsökkent félelemre – szelektált rókák 45 generáció után nem csak
barátságosak, hanem kutyaszerűen ugatnak, csóválják a farkukat, sokuknak lóg a
füle, foltos a bundája, kunkorodik a farka. Hormonálisan is megváltoztak: évi
egy helyett kétszer tüzelnek, stresszhormon-szintjük a vad típushoz képest
alacsonyabb.
Egy új elmélet szerint ez a sokféle jellegzetesség azért
függ össze, mert a háziasítás az embrió velőlécének fejlődését, az onnan eredő
sejtek vándorlását szabályozó génekben okozott változást, amikből az
egyedfejlődés során a koponya egyes részei, fogak, fül, idegek, mellékvese és a
kültakaró színezetét adó pigmentsejtek képződnek. A háziasítás során a továbbtenyésztésre
kiválasztott szelídebb állatok valószínűleg enyhe velőléc-rendellenességet
hordoztak, ami többek között kisebb vagy rosszabbul fejlődő mellékvesével járt.
Emiatt a vad ősökhöz képest kevésbé reagáltak veszélyhelyzetekre, például az
ember jelenlétére, illetve a lassúbb fejlődés miatt hosszabbá vált a
szocializációs periódusuk, így több idejük maradt megtanulni, hogy az embertől
nem érdemes félni. A velőléc rendellenessége miatt melléktermékként a szelídebb
állatoknak kisebb az állkapcsa, a fogai, helyenként elégtelenül működnek a pigmentsejtjei,
a fül porcsejtjei. Az elmélet egy nagyon régi, még Darwin által felvetett
kérdésre adhat választ, és új irányt mutat a domesztikáció kutatásának.
