Aki azt mondja, hogy azért nem ír, mert nem ér rá, az hazudik - vallja Csányi Vilmos professzor,
akiről a Nagykutya csillagképben csillagot neveztek el ismeretterjesztő
munkájának elismeréseként. Ő szabadságként és egyfajta ajándékként élte meg azt, hogy
kutatóként jelentős időt töltött mások munkáinak megismertetésével. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat konferenciájára készülve kerestem meg.
Minden kutató szembesül azzal a dilemmával, hogy kizárólag saját szakmai cikkeinek megírására összpontosítson, vagy szánjon időt arra is, hogy a tudományos publikációkat a szakmán kívül is megismertesse. Kötelessége egy kutatónak, hogy ismeretterjesztéssel foglalkozzon?
Minden kutató szembesül azzal a dilemmával, hogy kizárólag saját szakmai cikkeinek megírására összpontosítson, vagy szánjon időt arra is, hogy a tudományos publikációkat a szakmán kívül is megismertesse. Kötelessége egy kutatónak, hogy ismeretterjesztéssel foglalkozzon?
Miután a társadalom eltartja a kutatót, ezért az viszonzásul elvárhatja,
hogy elmesélje, mit csinált.
De hol a határ?
Nincs határ. Egyéni megfontolások szerint dől el, ki mit bír. Van, akinek
könnyebb írni, előadni, van, akinek nem megy, rosszul érzi magát. Nem hazafias
kötelesség ismeretet terjeszteni, hanem ez jár a társadalomnak. Kényszerítés
nélkül, aki erre alkalmas, csinálja, mindenki egyéni sajátosságai szerint. Nem
lehet előírni, mint kötelességet. Mikor a Straub laborban dolgoztam, kaptunk
egyszer egy olyan feladatot, hogy mindenki írjon a saját munkájáról. Ezért is
engem utáltak persze. A vége az lett, hogy „ezek nem tudnak írni, írja meg
maga!”. Ennek köszönhettem a szabadságomat. A Sejtbiológia című könyvem előtt
Straub azt akarta, hogy fehérjékről kutassak apró dolgokat. Ettől én irtóztam.
A könyv kéziratának elolvasása után azt mondta: „Belátom, hogy tévedtem.
Magának nem szabad specializálódnia, mert képes sok mindennel átfogóan foglalkozni.”
Ezek szerint Önnek
szabadságot adott az ismeretterjesztés?
Nem csak ezt. Tanítás közben az ember felülvizsgálhatja, mit ért. Ez csak
akkor derül ki igazán, ha valakinek el kell magyarázni. Kiderül, mi az, amit
nem tudok, és azzal, hogy utánanézek és megértem, bőségesen visszakapom a
befektetett munkát. A Straub-laborba vegyészként kerültem, de a kémiát nem
tudtam jól. Annyi mindent kellett tanulni az egyetemen, persze, hogy nem
emlékeztem egy csomó részletre. A gyakorlaton azután hamar kiderült, hogy nem
tudom, mi az a pH. Mikor a hallgatóknak kellett elmagyaráznom, akkor
utánanéztem, és egy hónap múlva már biztos voltam abban, mit tudok kémiából. A
népszerűsítésben is ez a fontos. Lehet halandzsázni vagy pedig tisztességesen
utánanézni annak, ami túlnyúlik a saját munkámon. Mindenki, aki ezt teszi,
profitál. De hozzátartozik, hogy a végtermék jó-e. Persze mindenkinek joga van
saját magának írni ismeretterjesztő cikkeket, amik sehol nem jelennek meg.
Nekem például annak idején nagyon sokat segített az Élet és Tudomány szerkesztője abban, hogy megfelelő színvonalon írjak, tudjam, hogy az egyszerűsítésben hol a határ. Mert a kollégák is olvasnak!
Nekem például annak idején nagyon sokat segített az Élet és Tudomány szerkesztője abban, hogy megfelelő színvonalon írjak, tudjam, hogy az egyszerűsítésben hol a határ. Mert a kollégák is olvasnak!
Sosem érezte azt, hogy túl
sok időt vesz el a kutatástól az ismeretterjesztő munka?
Nem. A laborban az ember 12 órát tölt naponta. Ehhez képest havonta 1-2
alkalommal pár óra, amíg az ember előadást tart valahol vagy megír egy cikket,
nem sok. Aki azt mondja, hogy erre nincs ideje, az hazudik. Nagyon ritka az az
ember, akinek percre pontosan be van osztva az ideje. Egyetlen olyan embert
ismertem, aki nyugodtan mondhatta volna, hogy nem ér rá, Klein Györgyöt,
rákkutatással foglalkozott. Ő reggel hétre bement a laborba, egy órát kocogott,
ilyenkor diktálta a titkárnőjének a könyvét. Ezután lezuhanyozott és attól kezdve percre pontosan mentek be hozzá a munkatársak, vendégek egész nap. Őrület volt
vele dolgozni. De a legtöbb embernek bőven van ideje mindenre, amit igazán
szeretne. Nekem akkor lesznek a legjobb gondolataim, amikor Jankával sétálok
másfél órát, olyan helyen, ahol nem kell attól félnem, hogy beledugja az orrát
a szembejövő babakocsiba. Amikor senki nem nyitja rám az ajtót, senki nem szól
hozzám, akkor egyszer csak elkezdenek áramlani a gondolatok.