Az öregedés kezdete

Az öregedés apró eseményekből álló hosszú folyamat vagy hirtelen bekövetkező, nagy lépéshez köthető? A C. elegans nevű 1 mm-es, talajlakó fonalféreg sejtjeinek tanulmányozása alapján a második válasz a helyes: egy genetikai váltással indul az öregedés fiatal felnőttkorban. Miután az állat szaporodóképes lesz, tehát petesejtek és hímivarsejtek termelésével biztosítja a faj fennmaradását, ivari őssejtjei küldenek egy jelet a test szöveteinek arról, hogy kapcsolják ki a sejtvédő mechanizmusokat. A C. elegansban ezután mindössze négy óra alatt jelentősen hanyatlik a védő funkciójú hősokk-válasz, ami nélkülözhetetlen a fehérjék megfelelő előállításához és a sejtek egészségéhez. Az állat viselkedése továbbra is változatlan, de a sejtekben zajló molekuláris változások egyértelműek.

Noha a fonalféreg törzsfejlődéstanilag távol áll az embertől, a mechanizmus egyetemleges. Így egy napon az is kiderülhet, hogyan lehetne jobb formában tartani saját sejtjeinket, és késleltetni az öregedéshez kapcsolódó degeneratív folyamatokat. A genetikai váltás visszafelé is működhetne, és így az idősödő sejtek is könnyebben megbirkóznának a stresszel.

Egy kísérletben a kutatók megakadályozták az ősivarsejtek öregedést beindító jelének kibocsátását. Ekkor a testi sejtek hibás fehérjéket kijavító mechanizmusa a felnőtt állatokban is megmaradt. Máris sikerült olyan célpontot találniuk, ami biztató kilátásokat nyújt az egészséges öregedés eléréséhez.

A kígyók nem fojtással ölnek

Sokáig tartotta magát a tévhit, hogy az óriáskígyók megfojtják áldozatukat. Eszerint a kígyó minden kilégzés után szorosabbra vonja az ölelést áldozata körül, míg végül az képtelen levegőhöz jutni, és megfullad. Legalábbis eddig így gondoltuk.
Húsz éve már felmerült, hogy inkább a másodpercek alatt bekövetkező szívmegállás, mint a percekig tartó fulladás az oka az óriáskígyó által összeszorított zsákmány halálának, de csak most sikerült ezt bebizonyítani. Pontosabban most születtek meg az első adatok arról, mi történik a szívvel a kígyó halálos szorításában. Kutatók elektródákkal és katéterekkel láttak el egy patkányt, majd odaadták egy éhes óriáskígyónak. Amint a hüllő körülölelte áldozatát és szorítani kezdte, a rágcsáló vérnyomása és szívverése felszökött. A vérkeringés összeomlása volt a fő oka a halálnak, nem a levegő hiánya. A szorítás miatt a patkány vérének káliumszintje is megkétszereződött, ami önmagában elegendő lett volna a szívmegálláshoz. De valószínű, hogy a magas káliumkoncentrációjú és savasabb vér nem jutott el a test minden részébe, mert a kígyó által kifejtett nyomás elszorította az ereket és leállította a vérkeringést. A kutatók szerint egyébként a káliumszint növekedése jól jön a kígyónak. Ha valamilyen oknál fogva a zsákmánynak sikerül is kiszabadulnia, nem jut messzire, mert a mérgező hatású vére miatt úgyis elpusztul.
A kísérlet során 11, érzéstelenített patkány halálát vizsgálták a kutatók. A szorítások átlagos időtartama 6,5 perc volt, de az áldozatok keringése már 6 másodperc után az összeomlás jeleit mutatta.


Nem úgy eszik, mint egy disznó

Basel Zoo
Sok állatcsoport képviselőinél: madaraknál, majmoknál, mosómedvéknél is megfigyelték, hogy táplálékukat elfogyasztás előtt a vízhez viszik, megmerítik. Hogy erre a viselkedésre miért kerül sor, sokszor nem egészen egyértelmű. Van, amikor az állatok egyszerűen megnedvesítik a táplálékot, máskor viszont megtisztogatják. Ez utóbbira akkor van szükség, ha sok homok vagy egyéb szennyeződés tapadt a falatra. Ezek eltávolítása azonban tudatosságot követelő feladat. Egyrészt fel kell ismerni, melyik falatnál van szükség mosásra és melyik ehető meg azonnal. Másrészt késleltetni kell az evést, oda kell vinni a táplálékot a vízhez, és ott addig mosogatni, amíg tiszta nem lesz.
A vaddisznóról talán kevesen gondolnák, hogy képes minderre. A Basel Zoo-ban élő kondánál is csak véletlenül vették észre, hogy minden felnőtt és néhány fiatal állat a félbevágott, homokos almaszeleteket a kifutóban csörgedező patakhoz viszi, és orrával addig taszigálja a vízben a gyümölcsöt, amíg a homok lepereg róla.
A vaddisznók tehát annál is okosabbak, mint ahogy eddig gondoltuk. Felismerik, melyik gyümölcs koszos, és ismerik a megoldást is a problémára. Az, hogy erre minden állat egyedül jött rá, vagy egymástól lesték el a fogásokat, egyelőre nem világos a kutatók számára.


Mi a közös egy napozó gyerekben és egy poloskapetében?

Mindkettőt ellátja az anyukája nap elleni védelemmel. Ahogy az embereket a fényvédő krém, úgy védi egy sötét pigment a ragadozó büdöspoloska (Podisus maculiventris) petéit. Utóbbi felfedezés a poloskakutatók praktikus szokására vezethető vissza. A rovarok ládáit újságpapírral almozzák a laboratóriumokban. Egy kanadai doktorandusznak takarítás közben feltűnt, hogy egy keresztrejtvény fekete-fehér négyzeteire lerakott poloskapeték eltérő színűek. A fekete négyzeteken sötétebbek a peték, a fehéreken világosabbak. Ez megragadta a képzeletét, és utánajárt a jelenségnek, hiszen eddig senki nem hallott arról, hogy egy állat képes szelektíven kontrollálni a petéi színét. Kiderült, hogy nem rejtőzködés okozza a színváltást, ahogy elsőre gondolnánk, hanem az, hogy a petézéshez kiszemelt felszín mennyire veri vissza a fényt. Ha kevésbé, akkor az anya sötét színű pigmenttel látja el a peték felszínét. A pigment elnyeli az UV sugárzást, ami feltehetően védi a petében fejlődő embriót, ugyanúgy, ahogy a napkrém a bőrünket.
A természetben a poloskák levelekre petéznek. A napfénynek kitett részeken a peték sötétek, az árnyékos levélfonákon viszont feleannyi pigmentet tartalmaznak. A pigment összetétele ma még pontosan nem ismert, de az biztos, hogy nem melanin. Embereknél elsősorban ez a festékanyag adja a bőr, a haj és a szem színét.


Miért agresszívabbak a városi madarak, mint a falusiak?

Ki ne kapná fel a fejét erre a hírre: tényleg, még a madaraknak is olyan stresszes a városi lét, hogy agresszívabbá válnak? Tény, hogy az urbanizált (amerikai) énekes verébsármányok hevesebben reagálnak, ha kutatók más hímek énekét játsszák le nekik. Gyakrabban közelítik meg a lejátszót, sőt olykor meg is támadják. A viselkedés azonban nem önmagában a városi léthez, a fészekanyag hozzáférhetőségéhez vagy az egyedsűrűséghez, hanem inkább a táplálékellátáshoz köthető. De, némileg meglepő módon, nem azok a madarak lesznek agresszívak, amelyek szűkölködnek a táplálékforrásokban, hanem azok, akik bőséggel találnak élelmet a területükön. Ha a kutatók extra táplálékot kínálnak a falusiaknak, ők is intenzívebben próbálják meg elűzni a betolakodókat, vagyis többet ugrálnak a hangszóró körül. A madarak tehát főként a táplálékban gazdag, magas minőségű területet védik nagy energia-befektetéssel, habár az nem világos, támadnak vagy védekeznek-e ilyenkor. Azért agresszívabbak a városi sármányok, mert fokozottabban védenek egy táplálékban bő területet, vagy pedig azért, mert élőhelyük több tolvajt vonz.


Kép: Wikimedia Commons