A palackorrú delfinek leggyakrabban rövid, éles füttyentésekkel és csettintéssorozatokkal vokalizálnak, a kardszárnyúak viszony inkább elnyújtott, pulzáló kiáltásokkal. Kivéve azokat, amelyek palackorrúakkal élnek együtt. Amerikai kutatók tíz fogságban élő kardszárnyú delfin, más néven orka hangadásait hasonlították össze kilenc palackorrúéval. Hét orka a fajtársaival élt együtt, és 95%-ban csak orkákra jellemző hangokat produkált. A másik három viszont, amely palackorrúakkal élt, sokkal változatosabban vokalizált, tizenhétszer gyakrabban csettintett és négyszer gyakrabban füttyentett, sokszor a palackorrúakéhoz teljesen hasonló hangot bocsátott ki. Egyikük két új hangot is megtanult: egy speciális palackorrú-füttyöt és azt a mesterséges csiripelést, amit a palackorrúaknak tanítottak a kiképzőik. Az alacsony egyedszám ellenére jelenleg ez a legegyértelműbb bizonyíték arra, hogy együtt élő fogascetek átveszik egymás hangjeleit.
Nem sok olyan emlősfajt ismerünk az emberen kívül, amelyik képes felismerni egy hang akusztikus jellemzőit, memóriájában tárolja, majd hasonló módon reprodukálja. Közéjük tartoznak a denevérek, néhány főemlős és fogascet is. Ismerünk egy belugát, amelyik spontán imitálta emberek beszédhangjait (azután kezdték el vizsgálni, hogy egy búvárt „kifelé!” utasítással kiparancsolt a medencéjéből), egy magányosan élő kardszárnyú delfin pedig kaliforniai oroszlánfókákat utánzott. A társas kapcsolat iránti igény meghatározó ezekben az esetekben.
