Okos csigák?

„Mindenki tehetséges valamiben, csak meg kell találni, mi az.” Úgy tűnik, ez a mondás a csigákra is igaz. Van, amelyik azt jegyzi meg, hol van táplálék, van, amelyik azt, hol kell vigyázni a ragadozókkal – de a kettő együtt nem megy. Az egyik ebben jó, a másik abban.

A nagy mocsárcsigák már 25 éve a memóriakutatók kedvencei ̶ könnyen begyűjthetők és már jól ismert a viselkedésük. A mostani kutatás arra deríthet fényt, miért olyan nehéz a vadon élő állatok közt zseniket találni. Különböző tesztekben arra tanították a csigákat, hogy melyik a rossz- és a jóízű táplálék, illetve hogyan lehet elkerülni a fenyegető helyzeteket. (Utóbbi tesztben a vízfelszínen lélegző csigát megbökdösték, amire úgy reagál, mintha ragadozóval találkozott volna.) Ezután letesztelték, mit tanultak meg a csigák a tanítás során. Azok, akik jól emlékeztek az egyik táplálék ízére, azok a másikét is felismerték. Ugyanakkor rosszul teljesítettek a fenyegető helyzetben. Az összefüggés olyan megdöbbentően egységes volt, hogy a kutatók nyolc, különböző helyről származó populációt is leteszteltek, de mindig ugyanezt találták. A laboratóriumban felnövekedett példányok, hiába állt egész életükben korlátlanul rendelkezésükre táplálék, és sosem találkoztak ragadozóval, ugyanazt a mintázatot mutatták, mint a szabadföldiek: nincs egyetemlegesen lángész csiga.


Mit eszik egy zebra?

Füvet, az biztos, de milyen fajokat? Bármilyen meglepő, egészen mostanáig nem sokat tudtak az ökológusok, arról, hogy mit eszik a zebra természetes élőhelyén, és jó okkal. A szavannán legelésző látványos, karizmatikus emlősök nagy távolságokat tesznek meg és nehéz (sőt, veszélyes) őket közelről megfigyelni. Gyakran kisméretű növényeket esznek, éjszaka, bozót takarásában. Ráadásul a növényfajok meghatározásához speciálisan képzett botanikusra van szükség, úgyhogy semmi esély arra, hogy a kutató adatokat gyűjthessen a tápláléknövényekről, miközben egy távcsővel figyeli a legelésző állatokat.

A DNS vizsgálata erre a problémára is megoldást nyújt. Egy amerikai-kenyai kutatócsoport növényevők ̶ elefánt, alföldi és Grévy-zebra, szarvasmarha, kafferbivaly és Günther dikdik (törpeantilop) ̶ ürülékét gyűjtötték össze a kenyai szavannán. Az ürülékből kinyert növényi DNS elemzésével kiderült, hogy a legelésző fajok gondosan megválogatják tápnövényeiket. A szarvasmarhák és kafferbivalyok ugyan közeli rokonok (mindketten a tulkok nemzetségébe tartoznak), mégis más fajokat fogyasztanak. Sőt, a két zebrafaj is eltérő arányban fogyasztja 15-féle tápnövényét (ebből 14 fűféle). A Grévy-zebrák hüvelyeseket is fogyasztanak, amit az alföldiek elkerülnek. Ez lehet az oka annak, hogy az első pillantásra egyhangúnak tűnő szavanna olyan sokféle növényevőt eltart: minden faj a teljes étlapnak csak kis részéből válogat. A kutatás abban is segíthet, hogy csökkenjen a gazdálkodók ellenérzése a vadállatokkal szemben. Ha a bivalyok és zebrák mást fogyasztanak, mint az ugyanott legelésző szarvasmarhák, akkor a gazdák remélhetőleg több helyen eltűrik a jelenlétüket.


Kép: Wikipedia

A vérfertőzés elkerülése

Fotó: Martha M. Robbins, MPI-EVAN
A nőstény hegyi gorillák olykor a szülőcsaládjuknál maradnak ivarérés után is. Nem ritka, hogy még ekkor is apjuk a domináns hím. A gorilláknál általában az övé, az ezüsthátú hímé a szaporodás joga, lányainak mégis sikerül elkerülniük, hogy apjuk párosodjon velük.

A ruandai Karisoke Kutatóközpont által megfigyelt fiatal nőstény gorillák fele nem hagyja el apja csapatát. Itt szülik meg utódjaikat is. Ahhoz, hogy a kutatók kiderítsék, a domináns vagy a szintén a csapatban élő egy-két alárendelt hím-e a kölykök apja, ürülékmintákból DNS-t különítettek el, és összevetették az egyedi jellegzetességeket. Megállapították, hogy tíz gorillakölyökből körülbelül hét a domináns hímtől származik. Viszont egyetlen olyan esetet sem találtak, amikor egy nőstény kölykét a saját apja nemzette volna.

A többhímes csoportokban ennek ellenére azért előfordul a beltenyésztés. 79 utód közül kilenc szülei féltestvérek voltak, összhangban annak a friss kutatásnak az eredményeivel, amely szerint a hegyi gorilláknál alacsony a genetikai változatosság.

A nőstény gorillák – annak ellenére, hogy sokkal kisebbek, mint a hímek – képesek válogatni a lehetséges szaporodási partnerek között. Kérdés, honnan tudják a nőstények, hogy ki az apjuk. Talán ténylegesen kikövetkeztetik felnövekedésük során, ezt nem tudhatjuk. Az viszont biztos, hogy a domináns hím lányai az apjuknál jelentősen fiatalabb hímekkel szaporodnak, a relatív kor tehát fontos támpont. A domináns hímek viszont az idősebb, kölyöknevelésben tapasztaltabb nőstényeket termékenyítik meg legszívesebben.


Csoki vagy életmentés?

Hétköznapi szóhasználatban a „patkány alak” az, aki először száll le a süllyedő hajóról, vagyis simán cserbenhagyja a barátait. A valódi patkányok azonban igazi hősök.

Japán kutatók két patkányt helyeztek egy olyan dobozba, amit kettéválasztott egy átlátszó fal, rajta egy kis ajtóval. A fal egyik oldalán a patkány egy emelvényen, szárazon ült. A doboz másik felébe helyezett állatok testét viszont elborította a víz, ami igencsak megviselte őket. De nem kellett sokáig taposniuk a vizet, mert a száraz oldalon lévő patkányok sorra kinyitották az ajtót, és kiszabadították őket a kényelmetlen helyzetből. Helycsere után azok a jószágok, akik már átestek a fürdőzési procedúrán, még gyorsabban nyitották ki az ajtót – lehet, hogy még inkább átérezték, mit él át a társuk.

Felmerül a kérdés, hátha a patkányok csak azért teszik szabaddá a nyílást, mert nem szeretnek egyedül lenni. Könnyű válaszolni erre a kérdésre: mindent meg kell ismételni, anélkül, hogy a fél dobozt elárasztanák vízzel. Így a fal mindkét oldalán zavartalanul ücsöröghetnek a rágcsálók. Ebben az esetben nyolcból csak egy patkány nyitott ajtót. Úgy tűnik tehát, hogy a stressznek fontos szerepe van az áldozatos viselkedés kiváltásában.

A végső tesztben a segítő patkány figyelmét egy ízletes jutalomfalattal próbálták elterelni a kutatók. Meglepetésükre, a patkányok előbb segítettek a bajba jutott társuknak, és csak utána láttak neki az evésnek. A kutatók szerint mindez azt bizonyítja, hogy a patkányok képesek empátiára, vagyis átérzik mások érzéseit és megértik a vágyaikat. Az, hogy az empátia állatoknál is előfordul, arra utal, hogy az emberek segítőkészségének biológiai gyökerei vannak.

KUBINYI ENIKŐ


Hím hormonok segítenek a női elnyomóknak

Egy kis tesztoszteron, és a nőstény makik máris úgy viselkednek, mint a hímek. Azoknál a makiknál, ahol a nőstények dominálnak, magasabb a nőstények tesztoszteronszintje, mint a nemi szempontból egyenjogú fajoknál.

Az emlősfajoknál ugyan ritka, de a makifélék közé tartozó lemúrok világában nem, hogy a nőstények megharapják a párjukat, kiveszik a kezükből a finomabb falatokat, ellökdösik őket a legjobb pihenőhelyekről, vagyis ők ellenőrzik az erőforrások elosztását. Ugyanolyan gyakran hagynak szagnyomokat is, a területük határainak megjelölésére, mint a hímek. Furcsa ez, ha tudjuk, hogy a domináns nőstények – például a foltos hiénák – nagyobbak, erősebbek a párjuknál, a lemúrok viszont nem. Mi lehet a magyarázata nőstény makik rámenősségének? A Duke Egyetem kutatói szerint a viselkedés hormonális okokra vezethető vissza. A kutatók megmérték hat lemúrfaj egyedeinek tesztoszteronszintjét. Úgy találták, hogy ugyan a hímeké minden fajnál magasabb, mint az ellenkező nem képviselőinél, de a nőstényeké nem egyforma: négy, ősibb eredetű fajnál magasabb, kettőnél alacsonyabb. Az előző négynél a nőstények dominálják a hímeket, az utóbbi kettőnél viszont a két nem ugyanolyan státuszú. Elképzelhető, hogy a nőstények érzékenyebbek a tesztoszteron hatásaira, mint a hímek, és ezért alacsonyabb hormonszint mellett is agresszívebbé válnak. A fajok evolúciós szétválása alapján valószínű, hogy a maszkulin nőstények képviselik az ősibb formát.


Az állatok hatása autista gyerekekre

Kevés etológus életéről készül játékfilm, de Temple Grandin kivétel. Autizmusa ellenére, vagy éppen azért, ő korunk egyik legelismertebb szakértője nagy gazdasági állatok tartásával kapcsolatban. Grandin szerint az autizmus olyan gondolkodással járhat, ami segít megérteni bizonyos állatfajok viselkedését. Nem mindegyikét, persze. De úgy tűnik, hogy a tengerimalac azon állatok közé tartozik, ami jótékony hatást vált ki autizmus spektrumzavarral élő gyerekekből. Egy friss vizsgálatban amerikai és ausztrál kutatók egy csuklóra helyezhető eszközzel azt mérték, hogyan változik gyerekek bőrének elektromos vezetőképessége, miközben hármas csoportokban csendesen vagy hangosan olvasnak, illetve egy játékkal vagy tengerimalaccal játszanak. A vezetőképesség a szervezet érzelmi izgalom, stressz, fizikai aktivitás hatására nő, és nyugalom vagy unatkozás során csökken. Minden csoport (összesen 33) egy 5-12 éves autista és két „tipikusan fejlődő” gyerekből állt. Az eredmények szerint a tipikus gyerekek valószínűleg unták az olvasási helyzeteket és a játékot, mert alacsonyabb volt a bőrük vezetőképessége, az autista gyerekek viszont feltehetően izgultak, szorongtak. A tengerimalac azonban jelentősen változtatott a képen: a tipikus gyerekek izgatottá váltak, az autisták viszont megnyugodtak, ellazultak. Az állattal való játék tehát markánsan eltérő biológiai hatást váltott ki az autista és a tipikus gyerekekben. Az autizmus spektrumzavarral élő gyerekek nevelőinek érdemes megfontolniuk, hogy vannak-e olyan alkalmak, amikor például egy tengerimalaccal mérsékelhetik a gyermek szorongását társas helyzetekben.


Kép forrása: itt

Kit szeretnek a szúnyogok?

A szúnyogok nem válogatás nélkül csapnak le áldozatukra. Régóta ismert, hogy a nőstények, amelyeknek madarak vagy emlősök vérére van szükségük ahhoz, hogy a petéik kifejlődhessenek, kifejezetten kedvelnek egyes embereket, másokat viszont elkerülnek. A terhes nők például nagyon vonzóak számukra, és a maláriás betegek is, főként akkor, amikor leginkább fertőzőképesek. Egy brit-amerikai vizsgálat alapján egyértelmű, hogy a géneknek is fontos szerepe van abban, kit támadnak meg a vérszívók. A kutatók ikerpárokat kértek meg arra, hogy egy Y-alakú cső száraiba tegyék be az egyik alkarjukat. A csőben húsz kiéhezett nőstény szúnyog dönthetett arról, hogy az Y melyik szárába repül. Az azonos génkészlettel rendelkező egypetéjű ikreket egyforma valószínűséggel választották a szúnyogok, a kétpetéjű ikrek között – akik genetikailag nem egyformák – viszont különbséget tettek. A szúnyogokat tehát olyan szagok vonzzák áldozatukhoz, amelyek kialakulását gének is jelentősen befolyásolják. A kutatók abban bíznak, hogy hamarosan sikerül azonosítaniuk ezeket a géneket.

A vizsgálatban a sárgaláz és a dengue-láz vírusok legfőbb terjesztője, az egyiptomi csípőszúnyog preferenciáit vizsgálták. Ha sikerül beazonosítani, mi alapján találnak rá a szúnyogok az emberekre, akkor könnyebb lesz védekezni e súlyos betegségek ellen is.