 |
| Forrás |
A vadmacska és a cirmos házimacska gyakorlatilag csak a
viselkedésében tér el egymástól. Teljes genomjuk összehasonlításával sikerült
azonosítani, mely génjeik változtak meg a háziasítás során, mik állnak a
szelídebb, alkalmazkodóbb viselkedés hátterében.
A macskák körülbelül 9500 éve kerültek az ember közelébe,
nem sokkal a földművelés megindulása után. A gabonatárolókat elözönlő rágcsálók
ellen hatásos védelmet nyújtottak a vadonból a falvakba költöző macskák. Itt
valószínűleg ugyanaz a szelekciós tényező hatott rájuk, mint korábban a
kutyákra: azzal, hogy az embertől legkevésbé rettegő, leginkább barátságos
egyedek jutottak több élelemhez és lett több leszármazottjuk,
generációról-generációra szelídebbé váltak. Közben némileg csökkent a méretük
és megváltozott a bundájuk színe-hossza. A háziállatok jellemzően ugyanezeken a
változásokon estek át. Korábban írtunk róla, hogy egy új hipotézis az
idegrendszer fejlődésekor megjelenő velőléc sejtjeihez köti a domesztikációs
szindróma névvel összefoglalt változásokat. A mostani adatok alátámasztják ezt
a felvetést, hiszen tényleg különböznek a vad- és a házimacskában olyan gének,
amik kapcsolódnak a velőléc sejtjeinek vándorlásához. Más gének a félelmi
válaszokhoz és a tanulékonysághoz köthetők, tehát olyan viselkedésformákhoz,
amik jelentősen segítik a szociális kapcsolatok kialakulását. A vizsgálatnak
nemcsak a macskák szempontjából van jelentősége, hiszen valószínűleg minden
fajnál, ami szelídebbé vált az evolúciója során – ilyen az ember is -, hasonló
szerepű gének módosultak leginkább.
