Hogyan lett a vadmacskából házicica?

Forrás
A vadmacska és a cirmos házimacska gyakorlatilag csak a viselkedésében tér el egymástól. Teljes genomjuk összehasonlításával sikerült azonosítani, mely génjeik változtak meg a háziasítás során, mik állnak a szelídebb, alkalmazkodóbb viselkedés hátterében.
A macskák körülbelül 9500 éve kerültek az ember közelébe, nem sokkal a földművelés megindulása után. A gabonatárolókat elözönlő rágcsálók ellen hatásos védelmet nyújtottak a vadonból a falvakba költöző macskák. Itt valószínűleg ugyanaz a szelekciós tényező hatott rájuk, mint korábban a kutyákra: azzal, hogy az embertől legkevésbé rettegő, leginkább barátságos egyedek jutottak több élelemhez és lett több leszármazottjuk, generációról-generációra szelídebbé váltak. Közben némileg csökkent a méretük és megváltozott a bundájuk színe-hossza. A háziállatok jellemzően ugyanezeken a változásokon estek át. Korábban írtunk róla, hogy egy új hipotézis az idegrendszer fejlődésekor megjelenő velőléc sejtjeihez köti a domesztikációs szindróma névvel összefoglalt változásokat. A mostani adatok alátámasztják ezt a felvetést, hiszen tényleg különböznek a vad- és a házimacskában olyan gének, amik kapcsolódnak a velőléc sejtjeinek vándorlásához. Más gének a félelmi válaszokhoz és a tanulékonysághoz köthetők, tehát olyan viselkedésformákhoz, amik jelentősen segítik a szociális kapcsolatok kialakulását. A vizsgálatnak nemcsak a macskák szempontjából van jelentősége, hiszen valószínűleg minden fajnál, ami szelídebbé vált az evolúciója során – ilyen az ember is -, hasonló szerepű gének módosultak leginkább.