Ittas muslicák

Ha férfi lelkedet/Egy hölgyre föltevéd,/S az üdvösségedet/Könnyelműn tépi szét ;(…)/ Gondold meg és igyál:/ Örökké a világ sem áll – mintha a hoppon maradt ecetmuslicáknak szólna a Bánk bán opera bordala. Ha egy hím muslicát alkoholos vagy alkoholmentes itallal kínálnak, a választása azon múlik, párosodott-e azt megelőzően egy nősténnyel. Ha a nőstény visszautasítja közeledését, a hím az alkoholt választja. Az alkohol ugyanis, akárcsak a társas interakció, jutalomként működik. Ha az agyban a párosodás elmaradása miatt nem aktiválódtak a jutalmazási mechanizmusok, akkor az italozásban keres vigaszt. Ismerős? Többszázezer honfitársunk rendszeresen az alkoholba menekül problémái elől. Pedig ezzel csak növeli a gondot, hiszen a rendszeres alkoholfogyasztás függőséget okoz. A szervezet hozzászokik, egyre nagyobb mennyiségre van szükség ugyannak a hatásnak az eléréséhez. Alkohol hiányában megvonási tünetek jelentkeznek, köztük memória és tanulási zavarok. Nincs ez másképp a muslicáknál sem. Hat napon át alkoholizálásra fogott lárvák tanulási képessége kezdetben ugyan romlik, de néhány nap után már olyan jól hozzászoknak az alkoholhoz, hogy vízivó társaikhoz hasonló gyorsasággal társítanak egy vonzó illat és egy erős hőhatást. De ha kis időre, hat órára megvonják tőlük az alkoholt, megint „elbutulnak”, képtelenek megjegyezni, hogyha az illat felé közelednek, jól megpörkölődnek. Újabb adag alkohol hatására viszont visszatér a józan eszük. A muslicák egyébként rendkívül jól tolerálják az alkoholt – az emberek számára már enyhén mérgező, 0,05-0,08-as véralkoholszintnek megfelelő koncentrációt is elviselik. Az is nemrégiben derült ki róluk, hogy speciális idegpályával rendelkeznek a rothadó gyümölcsökből származó egyik vegyület, a geosmin észlelésére és elkerülésére.

Stensmyr et al., 2012, Cell

Pintymese

A legkisebb fiú a népmesék hőse. Eszének, ügyességének és jó szívének köszönhetően ő az, aki megfelel minden próbán, és  elnyeri a király leányának kezét, vele fele királyságát. Úgy tűnik, a mesének mély evolúciós gyökerei vannak: nemcsak az embereknél, hanem a zebrapintyeknél is a legkisebb testvér a leginkább kalandvágyó. A zebrapinty fészekalja rendszerint öt tojásból áll, és a tojó az első tojásnál megkezdi a kotlást. Így aztán a legnagyobb és legkisebb fióka kikelése között négy nap telik el. Ez jelentős hátrányt jelent a legkisebb számára, hiszen nála jóval nagyobb testvéreivel kellene küzdenie a szülők által hordott táplálékért. A nagyok magasabbra nyúlnak, nagyobbra tátják a szájukat, és ezért többet is ehetnek, gyorsabban növekednek, mint a kicsik. Egy brit vizsgálatból kiderült, hogy az első néhány nap egyenlőtlen felállása meghatározó a pintyek felnőttkori viselkedésére is. Több mint száz madár közül ugyanis a fészekaljak utolsóiként kelt egyedei viselkedtek legkíváncsibban egy számukra ismeretlen röpdében. Körülbelül tízszer olyan gyakran látogatták meg az etetőket az első fél óra alatt, mint társaik.  Kézenfekvő lenne azt gondolnunk, hogy ezek a madarak, legkisebbként, annyit küzdöttek testvéreikkel az élelemért, hogy ez mindörökre beléjük ivódott. De a helyzet nem ennyire egyszerű. Egy korábban végzett kísérlet eredménye szerint az eltérő korösszetételű fészekaljak legkisebbjei, hiába kapnak kevesebb táplálékot, ugyanúgy fejlődnek, mint a kutatók által kialakított fészekaljban élő azonos korúak. Ennek az az oka, hogy az egyidős, egyforma méretű fiókák összességében sokkal több energiát használnak el a táplálékért való tülekedésre. A méretkülönbség viszont mintha tudatosítaná a később kikelt, aprócska fiókában, hogy a küzdésnek nincs értelme, ő úgyis csak akkor kap enni, ha a többiek már jóllaktak. Jobban teszi, ha a megszerzett energiát nem sipítozásra, hanem növekedésre fordítja. A mesékben is megvárja a legkisebb fiú, amíg testvérei dolguk végezetlenül visszatérnek, és csak azután indul szerencsét próbálni.

Mainwaring and Hartley, 2012, Animal Behaviour

A mélymerülés titkai

Egy átlagosan edzett búvár, egy levegővel, segédeszköz nélkül, körülbelül húsz méterre tud lemerülni. A pápua új-guineai halászok viszont akár 30-40 méteres mélységben is szigonyoznak. Azok pedig, akik az életüket teszik fel a merülési rekordok beálíítására, súlyok segítségével 200 méter alá merülnek. De még a jelenlegi 214 méteres rekord is messze elmarad az oroszlánfókák teljesítményétől, amelyek gyakran 300 méteres mélységben kutatnak zsákmány után. Vajon hogyan képesek erre dekompressziós betegség nélkül? E betegséget az okozza, hogy a mélyben uralkodó nagy nyomás hatására a tüdőben lévő nitrogén a vérbe oldódik, majd felemelkedéskor buborékokat képez, amik elzárják a véráramlás útját. Lehetséges volna, hogy a fókák tüdeje a mélyben összeesik, és ezzel megakadályozza, hogy a tüdő gázai a vérbe oldódjanak? Kaliforniai kutatók választ találtak a kérdésre. Egy 82 kg-os nőstény oroszlánfókára olyan készüléket erősítettek, amellyel mérhető az artériás oxigén parciális nyomása. 48, átlagosan hat perces merülést vizsgálva kiderült, hogy 225 méter mélyen az oxigén nyomása drámaian lecsökkent, ami arra utal, hogy a tüdő léghólyagjai összeestek, és így lehetetlenné vált a gázok beoldódása – így a nitrogéné is - a vérbe. A fóka folytatta a merülést, mintegy háromszáz méterig, majd emelkedni kezdett. 247 méteren az oxigénnyomás újra nőtt, ami a tüdő kitágulására utal, és arra, hogy a hörgőkben tárolt oxigén beáramlott a léghólyagokba, segítve a felfelé úszást.
Bámulatos az oroszlánfóka merülési képessége, de még ezt is túlszárnyalja a császárpingviné (18 perc, 500 m) és az elefántfókáé (100 perc, 1500 méter).

McDonald and Ponganis, 2014, Biology Letters

Mit tegyünk az elefántokkal?

Egy ázsiai elefántbika akár öt tonnás is lehet, és ha feldühödik, semmi sem állja útját. Ha pedig nem az elefánt dühös, akkor az a gazdálkodó, akinek naponta 150 kg veteményét falja fel a hatalmas ormányos. Srí Lankán, az Indiától délre fekvő szigeten a hatezer elefántból évente kétszáz, a 17 millió lakosból pedig ötven veszti életét a súlyos konfliktusok miatt. Mivel az elefántok  megmaradt élőhelyének mindössze 16%-a védett, gyakran keresztezik az emberek útját. A természetvédők kilövés helyett a problémás elefántok áttelepítését javasolják nemzeti parkokba. De vajon sikerül-e beilleszkedniük az állatoknak az új élőhelyen? Erre kereste a választ Prithiviraj Fernando és három munkatársa. A kutatók  12, GPS nyakörvvel felszerelt elefántbika mozgását követték nyomon az áttelepítést követő három évben. Emellett ugyanennyi, helyben maradó jószágot is elláttak GPS nyakörvvel, ezek adataival vették össze az áttelepítettekét.

A természetvédők javaslata jónak tűnt, de mint kiderült, nem vált be. Dacára az elektromos kerítéseknek, a bikák valamennyien elhagyták a számukra kijelölt parkot, és sokkal több bajt okoztak, mint azelőtt. Míg a 12 helyben maradó elefánt átlagosan 282 négyzetkilométeres területen mozgott, az áttelepítettek négyszer ekkorán. Hárman hazafelé indultak, öten hosszas barangolásba kezdtek, mindössze négy maradt a környéken. Volt, amelyik nagyvárosban okozott káoszt, autókat és házakat rongált meg, embereket ölt.  A károk miatt öt bikát lőttek ki. Noha az áttelepítés az elefántok életben maradását szolgálta, valójában drasztikusan csökkentette a túlélési esélyeiket. 

Fernando et al., 2012, PLOS One

Szerkesztőségi

Most induló Etológia rovatunkban állatok viselkedésével kapcsolatos kutatásokat mutatunk be. Igyekszünk minél többféle témakörből válogatni, hűen ahhoz, hogy az etológia határtudomány – ötvözi többek között az ökológia, evolúciós kutatások, idegélettan eredményeit, vizsgálódik laborban és terepen egyaránt. Rovatvezetőnk, Dr. Kubinyi Enikő, aki közel két évtizede foglalkozik kutyák, farkasok és olykor robotok viselkedésének kutatásával, jelenleg az MTA-ELTE Összehasonlító Etológiai Kutatócsoport munkatársa.