A következő címkéjű bejegyzések mutatása: orka. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: orka. Összes bejegyzés megjelenítése

A menopauza evolúciója

Szinte minden állat addig szaporodik, amíg meg nem hal. Csak három kivételről tudunk: az ember, a rövidszárnyú gömbölyűfejű delfin és a kardszárnyú delfin (orka) évtizedekig tovább él, mint ameddig a reproduktív korszaka tart. Az orkák 30-40 éves koruk után terméketlenné válnak, viszont akár száz évig is élhetnek.

Az idős nőstények jó nagymamának még jók lehetnek. Azzal, hogy segítik a gyerekeik és unokáik életét, biztosítják, hogy a génjeik tovább öröklődjenek. Bizonyítékot is találtak a kutatók erre a feltételezésre. Például ha egy hím orka tizenhárom éves kora előtt elveszíti az anyját, akkor háromszor nagyobb esélye van arra, hogy a rákövetkező évben ő is elpusztul. De ha harmincéves, és az anyja átesett a menopauzán, akkor tizennégyszer nagyobb a valószínűsége, hogy életben marad. Mit tesz az idős orkaanya a fiáért?

750 órányi videofelvétel elemzésével kiderült, hogy a legfontosabb táplálékukra, a meglehetősen kiszámíthatatlanul felbukkanó lazacokra vadászó orkacsapatokat leggyakrabban idős, már nem szaporodó nőstények vezetik, és a hímek gyakrabban követik az anyjukat, mint a nőstények.

A tapasztalt anya tehát segíti az utódok túlélését, de ez nem elegendő magyarázat a menopauza kialakulására. Az elefántoknál is idős nőstények vezetik a csoportot, ennél a fajnál mégsem áll le a szaporodás. Jelentős különbség a két faj csoportszerkezetében, hogy az ivarérett elefánthímek elhagyják az anyjukat, a nagymama-orkákat viszont gyakorlatilag csak a saját leszármazottaik veszik körül.

A tanulság az, hogy az idős nőstények nélkülözhetetlen tapasztalatai és az utódok csoportelhagyási szokásai egyaránt hozzájárulhattak ahhoz, hogy kialakuljon a menopauza az állatvilágban.

Hangutánzó orkák

A palackorrú delfinek leggyakrabban rövid, éles füttyentésekkel és csettintéssorozatokkal vokalizálnak, a kardszárnyúak viszony inkább elnyújtott, pulzáló kiáltásokkal. Kivéve azokat, amelyek palackorrúakkal élnek együtt. Amerikai kutatók tíz fogságban élő kardszárnyú delfin, más néven orka hangadásait hasonlították össze kilenc palackorrúéval. Hét orka a fajtársaival élt együtt, és 95%-ban csak orkákra jellemző hangokat produkált. A másik három viszont, amely palackorrúakkal élt, sokkal változatosabban vokalizált, tizenhétszer gyakrabban csettintett és négyszer gyakrabban füttyentett, sokszor a palackorrúakéhoz teljesen hasonló hangot bocsátott ki. Egyikük két új hangot is megtanult: egy speciális palackorrú-füttyöt és azt a mesterséges csiripelést, amit a palackorrúaknak tanítottak a kiképzőik. Az alacsony egyedszám ellenére jelenleg ez a legegyértelműbb bizonyíték arra, hogy együtt élő fogascetek átveszik egymás hangjeleit.

Nem sok olyan emlősfajt ismerünk az emberen kívül, amelyik képes felismerni egy hang akusztikus jellemzőit, memóriájában tárolja, majd hasonló módon reprodukálja. Közéjük tartoznak a denevérek, néhány főemlős és fogascet is. Ismerünk egy belugát, amelyik spontán imitálta emberek beszédhangjait (azután kezdték el vizsgálni, hogy egy búvárt „kifelé!” utasítással kiparancsolt a medencéjéből), egy magányosan élő kardszárnyú delfin pedig kaliforniai oroszlánfókákat utánzott. A társas kapcsolat iránti igény meghatározó ezekben az esetekben.