Nincs határ

Aki azt mondja, hogy azért nem ír, mert nem ér rá, az hazudik - vallja Csányi Vilmos professzor, akiről a Nagykutya csillagképben csillagot neveztek el ismeretterjesztő munkájának elismeréseként. Ő szabadságként és egyfajta ajándékként élte meg azt, hogy kutatóként jelentős időt töltött mások munkáinak megismertetésével. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat konferenciájára készülve kerestem meg. 

Minden kutató szembesül azzal a dilemmával, hogy kizárólag saját szakmai cikkeinek megírására összpontosítson, vagy szánjon időt arra is, hogy a tudományos publikációkat a szakmán kívül is megismertesse.  Kötelessége egy kutatónak, hogy ismeretterjesztéssel foglalkozzon?

Miután a társadalom eltartja a kutatót, ezért az viszonzásul elvárhatja, hogy elmesélje, mit csinált.

De hol a határ?

Nincs határ. Egyéni megfontolások szerint dől el, ki mit bír. Van, akinek könnyebb írni, előadni, van, akinek nem megy, rosszul érzi magát. Nem hazafias kötelesség ismeretet terjeszteni, hanem ez jár a társadalomnak. Kényszerítés nélkül, aki erre alkalmas, csinálja, mindenki egyéni sajátosságai szerint. Nem lehet előírni, mint kötelességet. Mikor a Straub laborban dolgoztam, kaptunk egyszer egy olyan feladatot, hogy mindenki írjon a saját munkájáról. Ezért is engem utáltak persze. A vége az lett, hogy „ezek nem tudnak írni, írja meg maga!”. Ennek köszönhettem a szabadságomat. A Sejtbiológia című könyvem előtt Straub azt akarta, hogy fehérjékről kutassak apró dolgokat. Ettől én irtóztam. A könyv kéziratának elolvasása után azt mondta: „Belátom, hogy tévedtem. Magának nem szabad specializálódnia, mert képes sok mindennel átfogóan foglalkozni.”

Ezek szerint Önnek szabadságot adott az ismeretterjesztés?