A fészkelésre is hat a fényszennyezés*

A fehér fényű utcai lámpák alatt fészkelő énekesmadaraknak magas a stresszhormon (kortikoszteron) szintjük. A magasabb stresszhormon szint miatt nagyobb az esélye, hogy a madarak idő előtt elhagyják a fészküket, benne a tojásokkal vagy fiókákkal. De a lámpafény színének megváltoztatásával ez a hatás csökkenthető: kísérleti célból felállított vörös és zöld fényű lámpák körül fészkelő széncinegék vérplazmájának kortikoszteron szintje hasonló a sötétben fészkelőkéhez. A vizsgálatot vezető holland kutatók szerint nem csak a madarak, hanem az emberek miatt is érdemes vizsgálni az utcai lámpák fényének élettani hatásait. A kék fény például gátolja a biológiai óránkat szabályozó melatonin termelődését. Nappal jó hatású a hangulatunkra, fokozza a figyelmet, az éjszakai fény viszont egészségi problémákhoz vezethet.

A fényszennyezés egyre nagyobb probléma az élővilág számára. Az éjszakai sötétséget, amihez az élőlények évmilliók során alkalmazkodtak, egyre több helyen felváltja az éjszakai mesterséges fény. Egyre több a bizonyíték arra, hogy az éjszakai fények megzavarják az állatok biológiai óráját, megváltoztatják a viselkedését, csökkenti a populációk egyedszámát. Ehhez még arra sincs szükség, hogy a városban lakjanak. Frissen kikelt teknősök a szárazföld felé veszik az irányt, ahelyett, hogy a tengerhez sietnének; a rovarok rövid életidejükből rengeteg időt töltenek azzal, hogy lámpák körül keringenek; az énekesmadarak hamarabb kezdenek énekelni; a vándormadarak eltévednek.

Ouyang és mtsai, 2015, Biology Letters

Kép: Wikimedia Commons

* Ez a poszt felkérésre készült, mivel 2015 a fény éve

A madaraknál is kialakulhatnak kulturális hagyományok

Az etológiakönyvek rendszerint nem hagyják ki a brit cinegék tejesüveg-nyitó viselkedésének elemzését. A házak kapujába letett üvegek fedőfóliáin az 1920-as években jelentek meg először apró lyukak: néhány cinke rájött, hogyan férhet hozzá a tejszínhez. A viselkedés gyorsan terjedt, 1950-ben már úgy tűnt, Nagy-Britannia valamennyi cinegéje tejszínt reggelizik.

Az Oxford Egyetem kutatói szerették volna megtudni, pontosan hogyan terjedhetett el a viselkedés a cinegék között. Oxford közelében élnek a világ egyik legtöbbet tanulmányozott széncinkéi, 1940 óta gyűlnek róluk az adatok. Mára minden egyed microchipet visel és minden mozdulatuk digitális nyomot hagy. A kutatók itt láttak neki a vizsgálatuknak. Öt populációból befogtak két-két egyedet, és megtanították őket, hogyan szerezhetnek táplálékot egy dobozból. A doboz kinyitásának két módja volt, minden madár csak az egyiket tanulta meg. Ezután szabadon engedték a madarakat, és az élőhelyükön számos dobozt helyeztek el. Ezek automatikusan leolvasták a melléjük repülő madár chipjét, valamint azt, hogy hozzájutott-e a madár a táplálékhoz, és a két lehetséges módszer közül melyiket használta.

Húsz nappal később a kontroll csoportokban, ahol nem voltak „tanítók”, jóval kisebb arányban nyitották ki a dobozt a madarak. Az adatok elemzésével világossá vált, hogy a madarak tanulnak egymástól. Mivel a doboz rögzítette, kik tartózkodnak még a közelben sikeres táplálékszerzéskor, meg lehetett rajzolni a csoport szociális hálóját. Egy olyan egyed, amelyik beavatott madár mellé került, tizenkétszer nagyobb eséllyel tanulta meg a technikát, mint a tudatlanok társai.

A madarak ráadásul ragaszkodtak a demonstrátor módszeréhez, sőt, minél több idő telt el, annál inkább mentek a többség után. Egy évvel később, több doboznélküli hónap és a madarak 60%-ának elpusztulása után a madarak még mindig a jól bevált módon oldották meg a feladatot, és az az évben kikelt fiatalok közt még gyorsabban terjedt el a módszer.

A társaktól való tanulást nagyon nehéz vadon élő állatok közt vizsgálni. Gyakorlatilag eddig egyetlen hasonló vizsgálatot ismerünk. A cerkófmajmoknál is azt találták, amit a cinkéknél: egy új területre költöző egyed még akkor is átveszi az ott élők szokásait, ha ez ellentmond korábbi ismereteinek.

Aplin et al., 2014, Nature