A fészkelésre is hat a fényszennyezés*

A fehér fényű utcai lámpák alatt fészkelő énekesmadaraknak magas a stresszhormon (kortikoszteron) szintjük. A magasabb stresszhormon szint miatt nagyobb az esélye, hogy a madarak idő előtt elhagyják a fészküket, benne a tojásokkal vagy fiókákkal. De a lámpafény színének megváltoztatásával ez a hatás csökkenthető: kísérleti célból felállított vörös és zöld fényű lámpák körül fészkelő széncinegék vérplazmájának kortikoszteron szintje hasonló a sötétben fészkelőkéhez. A vizsgálatot vezető holland kutatók szerint nem csak a madarak, hanem az emberek miatt is érdemes vizsgálni az utcai lámpák fényének élettani hatásait. A kék fény például gátolja a biológiai óránkat szabályozó melatonin termelődését. Nappal jó hatású a hangulatunkra, fokozza a figyelmet, az éjszakai fény viszont egészségi problémákhoz vezethet.

A fényszennyezés egyre nagyobb probléma az élővilág számára. Az éjszakai sötétséget, amihez az élőlények évmilliók során alkalmazkodtak, egyre több helyen felváltja az éjszakai mesterséges fény. Egyre több a bizonyíték arra, hogy az éjszakai fények megzavarják az állatok biológiai óráját, megváltoztatják a viselkedését, csökkenti a populációk egyedszámát. Ehhez még arra sincs szükség, hogy a városban lakjanak. Frissen kikelt teknősök a szárazföld felé veszik az irányt, ahelyett, hogy a tengerhez sietnének; a rovarok rövid életidejükből rengeteg időt töltenek azzal, hogy lámpák körül keringenek; az énekesmadarak hamarabb kezdenek énekelni; a vándormadarak eltévednek.

Ouyang és mtsai, 2015, Biology Letters

Kép: Wikimedia Commons

* Ez a poszt felkérésre készült, mivel 2015 a fény éve

Monogámia egy életen át – évi pár hónap együttléttel

Az aranytollú (más néven sziklaugró) pingvin 15-20 évig él, és minden évben ugyanazzal a partnerrel költ. Ennek ellenére a pár tagjai nem sok időt töltenek együtt: 20-30 napot tojásrakásig, 2-3 napot kotláskor és körülbelül 70 éjszakát fiókaneveléskor. A lábra helyezett rendkívül könnyű GPS-ek tanúsága szerint költési időszakon kívül a tojók és hímek általában 600 km-re vannak egymástól, de még az is előfordul, hogy 2500 km a köztük lévő távolság.

Meglepő, hiszen azt várnánk, hogy az együtt költő madarak nem tévesztik szem elől a társukat. Esetleg a tojók máshol szeretnek telelni, mint a hímek? Hiszen ismerünk olyan fajokat, ahol a két nem más szélességi körön telel. Az erdei pintyet például azért nevezte el Carl Linnaeus Fringilla coelebs-nek, vagyis „agglegény pinty”-nek, mert telente csak hímekkel találkozott, a tojók délebbre költöztek. De az aranytollú pingvineknél nem ez a helyzet: a hímek és tojók ugyanazon a területen úszkálnak télen is. Úgy tűnik, csak azért kerülnek távol egymástól, mert a tojók fiókanevelés után hamarabb visszatérnek a tengerbe, mint a hímek. Néhány nappal később pedig a hímnek már semmi esélye, hogy a végtelen térben megtalálja 50 centis, 3 kg-os párját. Várnia kell ehhez a következő költési szezonig.

Kép

Thiebot és mtsai, 2015, Biology Letters

A trópusi énekesmadarak fészekalja kisebb

Miért nőnek lassabban, élnek hosszabb ideig és nevelnek kevesebb utódot a trópusi madarak, mint a közeli rokon mérsékelt égöviek? A kutatók évtizedeken át próbálták predációs nyomásra, táplálékellátottságra és egyedek közötti versengésre visszavezetni a jelenséget, de hiába – önmagában egyik tényező sem nyújtott kielégítő magyarázatot. Végül, rengeteg adat elemzése után a Montana Egyetem egyik kutatója arra jutott, hogy a növekedési ütemben igazából nincs is eltérés – a trópusi madaraknak kizárólag a szárnyuk fejlődik gyorsabban és lesz hosszabb, mint a mérsékelt égövieké. Ennek köszönhetően kevesebb időt kell a fészekben tölteniük, és így ritkábban esnek ragadozók áldozatául. Emellett a trópusokon több a táplálék, így a kis fészekaljakban minden utód bőséges ellátást kap a szülőktől. Összességében a kirepülő fiókák jóval nagyobb arányban maradnak életben, minden a hidegebb égövben élő rokonaik. Utóbbiak a magas mortalitást nagy számú, de rosszabb „minőségű” utóddal ellensúlyozzák.

Az ökológusok számára nagyon jelentős az a felismerés, hogy a fióka-, a kirepülés- és a felnőttkori mortalitási kockázat miatt komplex interakció alakul ki a szülői befektetés és az utódok száma, állapota között. Ez a magyarázat a különböző élőhelyeken megfigyelhető eltérő életmenet-stratégiákra. Évtizedek óta tartó vitasorozat zárult most le a Science-ben megjelent publikációval.

KUBINYI ENIKŐ

Kép

Martin, 2015, Science

Miért agresszívabbak a városi madarak, mint a falusiak?

Ki ne kapná fel a fejét erre a hírre: tényleg, még a madaraknak is olyan stresszes a városi lét, hogy agresszívabbá válnak? Tény, hogy az urbanizált (amerikai) énekes verébsármányok hevesebben reagálnak, ha kutatók más hímek énekét játsszák le nekik. Gyakrabban közelítik meg a lejátszót, sőt olykor meg is támadják. A viselkedés azonban nem önmagában a városi léthez, a fészekanyag hozzáférhetőségéhez vagy az egyedsűrűséghez, hanem inkább a táplálékellátáshoz köthető. De, némileg meglepő módon, nem azok a madarak lesznek agresszívak, amelyek szűkölködnek a táplálékforrásokban, hanem azok, akik bőséggel találnak élelmet a területükön. Ha a kutatók extra táplálékot kínálnak a falusiaknak, ők is intenzívebben próbálják meg elűzni a betolakodókat, vagyis többet ugrálnak a hangszóró körül. A madarak tehát főként a táplálékban gazdag, magas minőségű területet védik nagy energia-befektetéssel, habár az nem világos, támadnak vagy védekeznek-e ilyenkor. Azért agresszívabbak a városi sármányok, mert fokozottabban védenek egy táplálékban bő területet, vagy pedig azért, mert élőhelyük több tolvajt vonz.

Foltz és mtsai, 2015, Behavioral Ecology

Kép: Wikimedia Commons

Olvadó jégtáblák

Ki árnyékban, más klímával, de mi emberek valahogy megbirkózunk a hőséggel. A jegesmedvéket viszont különösen rosszul érinti a nyári meleg. Egyre kevesebb ugyanis az úszó jégtábla, amikről a gyűrűsfókákra vadászhatnak. Noha úszás közben a testük felszínhez közeli szövetei speciális szigetelőréteget képeznek, óhatatlanul kihűlnek és elpusztulnak, ha több napra a vízbe kényszerülnek. Ezért nem tehetnek mást, mint azt, hogy a partról lesik a fókákat, de mivel ott sokkal kevesebb az esélyük rá, hogy elkapjanak egyet, nagyon ritkán jutnak táplálékhoz. Néhány kutató úgy vélte, hogy a jegesmedvék egyfajta „sétáló hibernáltsággal” védekeznek táplálékhiány ellen. Feltételezték, hogy az állatok testhőmérséklete az ínséges időszakban csökken, az anyagcseréjük lelassul, és a csekélyebb energiafelhasználás miatt kevés táplálékkal is beérik, hasonlóan a téli álomra húzódó barna medvékhez. De egy új kutatás eredményei sajnos egyáltalán nem igazolták ezt a feltételezést. 43 jegesmedvéről távadatoló nyakörvvel, illetve a hasüregbe helyezett mérőműszerrel adatokat gyűjtöttek. Kiderült, hogy az aktivitásuk nyáron, a feltételezett hibernáltság idején is 12-22%, holott a téli álmot alvó rokonaiké télen csak 1-2%. A testhőmérsékletük is csak kevesebb, mint egy fokkal csökken (a barna medvéké télen akár tíz fokot is), ami valószínűleg egyszerűen az éhezésre vezethető vissza. A jegesmedvék szervezete tehát némileg képes alkalmazkodni a nyári táplálékínséghez, de ez kevés ahhoz, hogy a túléljék az egyre hosszabb, jégtábla-olvasztó sarki nyarakat, amit a globális felmelegedés okoz.

Whiteman és mtsai, 2015, Science

Jóllaknak a farkasok a majmokkal

De nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk. Hiszen a farkasok nem a majmokat eszik meg, hanem az általuk felriasztott és megzavart rágcsálókat.

Előfordul, hogy kölcsönös előnyök miatt több faj alkot közös csoportot, gondoljunk csak a szavannán legelésző zebrákra és struccokra. A struccok remekül látnak, könnyen megpillantják a ragadozókat. A zebrák viszont kiválóan hallanak. Bármelyikük kezdi el a menekülést, a többiek követik; nagyobb az esélyük a megmenekülésre, ha együtt legelésznek. Az azonban rendkívül ritka, hogy egy növényevő faj egy ragadozóval társulna. Mégis, az Etióp-magasföld egyik, körülbelül kétszáz egyedből álló barna (más néven dzseláda-) páviáncsoportjában gyakori, hogy akár több mint egy órán keresztül magányos etióp farkasok bóklásznak a füvet és más növényeket tépdeső majmok között. A farkasok minden fenyegető helyzetet kerülnek. Még a könnyű zsákmánynak ígérkező kölyköket is figyelmen kívül hagyják, csak a rágcsálókra összpontosítanak. Hosszú távon megtérül az önfegyelem: míg a páviánok között három zsákmányolási próbálkozásukból kettő sikeres, majmok nélkül csak minden negyedik. A dzseládák hozzászoktak a farkasokhoz, a találkozások 70%-ában egy tapodtat sem mozdulnak. Ezzel éles ellentétben mindig és azonnal a sziklákra menekülnek, ha gazdátlan kutyák közelednek feléjük.

Az etióp farkas a világ legritkább kutyaféléje, mindössze 300-500 példány él szabadon.

Venkataram és mtsai, 2015

Okos csigák?

„Mindenki tehetséges valamiben, csak meg kell találni, mi az.” Úgy tűnik, ez a mondás a csigákra is igaz. Van, amelyik azt jegyzi meg, hol van táplálék, van, amelyik azt, hol kell vigyázni a ragadozókkal – de a kettő együtt nem megy. Az egyik ebben jó, a másik abban.

A nagy mocsárcsigák már 25 éve a memóriakutatók kedvencei ̶ könnyen begyűjthetők és már jól ismert a viselkedésük. A mostani kutatás arra deríthet fényt, miért olyan nehéz a vadon élő állatok közt zseniket találni. Különböző tesztekben arra tanították a csigákat, hogy melyik a rossz- és a jóízű táplálék, illetve hogyan lehet elkerülni a fenyegető helyzeteket. (Utóbbi tesztben a vízfelszínen lélegző csigát megbökdösték, amire úgy reagál, mintha ragadozóval találkozott volna.) Ezután letesztelték, mit tanultak meg a csigák a tanítás során. Azok, akik jól emlékeztek az egyik táplálék ízére, azok a másikét is felismerték. Ugyanakkor rosszul teljesítettek a fenyegető helyzetben. Az összefüggés olyan megdöbbentően egységes volt, hogy a kutatók nyolc, különböző helyről származó populációt is leteszteltek, de mindig ugyanezt találták. A laboratóriumban felnövekedett példányok, hiába állt egész életükben korlátlanul rendelkezésükre táplálék, és sosem találkoztak ragadozóval, ugyanazt a mintázatot mutatták, mint a szabadföldiek: nincs egyetemlegesen lángész csiga.

Dalesman és mtsai, 2015, Scientific Reports

Mit eszik egy zebra?

Füvet, az biztos, de milyen fajokat? Bármilyen meglepő, egészen mostanáig nem sokat tudtak az ökológusok, arról, hogy mit eszik a zebra természetes élőhelyén, és jó okkal. A szavannán legelésző látványos, karizmatikus emlősök nagy távolságokat tesznek meg és nehéz (sőt, veszélyes) őket közelről megfigyelni. Gyakran kisméretű növényeket esznek, éjszaka, bozót takarásában. Ráadásul a növényfajok meghatározásához speciálisan képzett botanikusra van szükség, úgyhogy semmi esély arra, hogy a kutató adatokat gyűjthessen a tápláléknövényekről, miközben egy távcsővel figyeli a legelésző állatokat.

A DNS vizsgálata erre a problémára is megoldást nyújt. Egy amerikai-kenyai kutatócsoport növényevők ̶ elefánt, alföldi és Grévy-zebra, szarvasmarha, kafferbivaly és Günther dikdik (törpeantilop) ̶ ürülékét gyűjtötték össze a kenyai szavannán. Az ürülékből kinyert növényi DNS elemzésével kiderült, hogy a legelésző fajok gondosan megválogatják tápnövényeiket. A szarvasmarhák és kafferbivalyok ugyan közeli rokonok (mindketten a tulkok nemzetségébe tartoznak), mégis más fajokat fogyasztanak. Sőt, a két zebrafaj is eltérő arányban fogyasztja 15-féle tápnövényét (ebből 14 fűféle). A Grévy-zebrák hüvelyeseket is fogyasztanak, amit az alföldiek elkerülnek. Ez lehet az oka annak, hogy az első pillantásra egyhangúnak tűnő szavanna olyan sokféle növényevőt eltart: minden faj a teljes étlapnak csak kis részéből válogat. A kutatás abban is segíthet, hogy csökkenjen a gazdálkodók ellenérzése a vadállatokkal szemben. Ha a bivalyok és zebrák mást fogyasztanak, mint az ugyanott legelésző szarvasmarhák, akkor a gazdák remélhetőleg több helyen eltűrik a jelenlétüket.

Kartzinel és mtsai, 2015, PNAS

Kép: Wikipedia