Ki árnyékban, más klímával, de mi emberek valahogy
megbirkózunk a hőséggel. A jegesmedvéket viszont különösen rosszul érinti a nyári
meleg. Egyre kevesebb ugyanis az úszó jégtábla, amikről a gyűrűsfókákra
vadászhatnak. Noha úszás közben a testük felszínhez közeli szövetei speciális
szigetelőréteget képeznek, óhatatlanul kihűlnek és elpusztulnak, ha több napra
a vízbe kényszerülnek. Ezért nem tehetnek mást, mint azt, hogy a partról lesik a
fókákat, de mivel ott sokkal kevesebb az esélyük rá, hogy elkapjanak egyet, nagyon
ritkán jutnak táplálékhoz. Néhány kutató úgy vélte, hogy a jegesmedvék egyfajta
„sétáló hibernáltsággal” védekeznek táplálékhiány ellen. Feltételezték, hogy az
állatok testhőmérséklete az ínséges időszakban csökken, az anyagcseréjük
lelassul, és a csekélyebb energiafelhasználás miatt kevés táplálékkal is beérik,
hasonlóan a téli álomra húzódó barna medvékhez. De egy új kutatás eredményei sajnos
egyáltalán nem igazolták ezt a feltételezést. 43 jegesmedvéről távadatoló
nyakörvvel, illetve a hasüregbe helyezett mérőműszerrel adatokat gyűjtöttek. Kiderült,
hogy az aktivitásuk nyáron, a feltételezett hibernáltság idején is 12-22%, holott a téli álmot alvó rokonaiké télen csak
1-2%. A testhőmérsékletük is csak kevesebb, mint egy fokkal csökken (a barna
medvéké télen akár tíz fokot is), ami valószínűleg egyszerűen az éhezésre vezethető
vissza. A jegesmedvék szervezete tehát némileg képes alkalmazkodni a nyári
táplálékínséghez, de ez kevés ahhoz, hogy a túléljék az egyre hosszabb,
jégtábla-olvasztó sarki nyarakat, amit a globális felmelegedés okoz.
