Varjak reakciói fajtársaik tetemére

A madárijesztők egyik fajtája az elriasztani kívánt állatfaj egy elhullott példányát teszi közszemlére. Innen ered a „Láttam én már karón varjút” mondás, ami annyit tesz, hogy nem ijedek meg a fenyegetéstől. A varjak azonban tényleg megijednek ̶ a népi tapasztalatok szerint elkerülik azt a területet, ahol fajtársuk teteme hever. Amerikai kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a ragadozók elkerülésére is alkalmas-e a módszer. A rövid válasz: igen. Varjútetem jelenlétében szabadon élő rövidcsőrű varjak, ahogy várható volt nem, vagy jóval később közelítették meg a kihelyezett élelmet, és megtámadták az idegen embereket, illetve a kutatók által kihelyezett kitömött rőtfarkú ölyvet is. Az elpusztult fajtárs tehát erős vészjel a varjak számára. Ugyanakkor egy másik fajú tetem nem riasztja meg őket: egy szintén városi, tehát jól ismert madár, a szirti galamb teteme nem váltott ki a varjakból reakciókat. Érdekes aspektusa a vizsgálatnak, hogy a varjak személy szerint megjegyezték, és legalább hat hétig emlékeztek rá, hogy kit láttak a halott fajtársuk mellett. Nem véletlenül írja Fekete István a Lutrában: „Ha Miklós, a vadász fényes csövű puskájával felkéretőzik valamelyik kocsira, messzire elkerülik [a varjak] a kocsit”. A szerzők azt is megjegyzik, hogy érdemes a varjútetemeket eltávolító embereknek álcázniuk magukat, különösen városi környezetben, ahol a varjak agresszívabbak lehetnek.

Swift és mtsai, 2015, Animal Behaviour

Kép

Okos csigák?

„Mindenki tehetséges valamiben, csak meg kell találni, mi az.” Úgy tűnik, ez a mondás a csigákra is igaz. Van, amelyik azt jegyzi meg, hol van táplálék, van, amelyik azt, hol kell vigyázni a ragadozókkal – de a kettő együtt nem megy. Az egyik ebben jó, a másik abban.

A nagy mocsárcsigák már 25 éve a memóriakutatók kedvencei ̶ könnyen begyűjthetők és már jól ismert a viselkedésük. A mostani kutatás arra deríthet fényt, miért olyan nehéz a vadon élő állatok közt zseniket találni. Különböző tesztekben arra tanították a csigákat, hogy melyik a rossz- és a jóízű táplálék, illetve hogyan lehet elkerülni a fenyegető helyzeteket. (Utóbbi tesztben a vízfelszínen lélegző csigát megbökdösték, amire úgy reagál, mintha ragadozóval találkozott volna.) Ezután letesztelték, mit tanultak meg a csigák a tanítás során. Azok, akik jól emlékeztek az egyik táplálék ízére, azok a másikét is felismerték. Ugyanakkor rosszul teljesítettek a fenyegető helyzetben. Az összefüggés olyan megdöbbentően egységes volt, hogy a kutatók nyolc, különböző helyről származó populációt is leteszteltek, de mindig ugyanezt találták. A laboratóriumban felnövekedett példányok, hiába állt egész életükben korlátlanul rendelkezésükre táplálék, és sosem találkoztak ragadozóval, ugyanazt a mintázatot mutatták, mint a szabadföldiek: nincs egyetemlegesen lángész csiga.

Dalesman és mtsai, 2015, Scientific Reports