Az üszők több tejet kapnak, mint a bikaborjak

A tehenek ma négyszer annyi tejet adnak, mint az 1940-es években - derül ki az amerikai farmerek által vezetett adatbázisból. Egy friss kutatás azonban még meglepőbb következtetésre jutott másfélmillió tehén adatainak elemzése után: az anyák több tejet termelnek, ha üszőt ellettek, mint ha bikaborjat. Főleg az elsőként ellett borjú neme számít, ez mintegy behangolja az emlőmirigyek működését.

Vajon hogyan? Már a méhen belül fejlődő magzat is eltérő működésre serkenti a mirigyeket? Ennek megválaszolására ideális a tejelő tehenek adatainak böngészése, hiszen tőlük azonnal elveszik születés után a borjakat, tehát csak a magzati hatásokkal kell számolni. Ellés után általában 305 napig tejel a tehén, de közben gyakran újra megtermékenyítik.  Legtöbb tejet akkor termel az anya, ha az első borja és a méhében fejlődő is nőstény, legkevesebbet pedig akkor, ha mindkettő hím. Ez nem kevés különbséget jelent: körülbelül 445 liter tejet.

Ez alaposan megdöbbentette a kutatókat. Ismert ugyan, hogy az emlősanyák eltérően invesztálnak az utódaikba, de rendszerint a hímeknek kedveznek, az embereknél a fiúk például zsírosabb tejet kapnak, mint a lányok. Az evolúcióbiológusok szerint ennek az az oka, hogy az anyáknak egy erős, sok nőstényt megtermékenyítő hím utódtól több unokájuk születhet, mint bármilyen lánytól. Hogyan fordulhat akkor elő, hogy a tehenek az üszőknek kedveznek? Erre többféle magyarázat kínálkozik. Talán az üszők gyorsabb növekedését támogatják ezzel az anyák, a bikáknak van idejük behozni a lemaradást, mert később kezdik a szaporodást. De lehet, hogy a tejtermelésben nagyobb szerepe van a magzatnak, mint eddig gondoltuk, és a nőnemű magzat által termelt több ösztrogén miatt nagyobb a tejtermelés.

A szigeteken élő állatok szelídebbek

Nem félnek az embertől a szigeteken élő zsákmányállatok, feltehetően azért, mert nincs emlős ragadozójuk – erre a következtetésre jutott másfél évszázada Darwin, miután megismerte a Galápagos-szigetek élővilágát. Jusson eszünkbe a mauritiusi nagy, szelíd galambféle, a dodó is, amelynek utolsó példánya a XVII. században pusztult el, mert eszébe sem jutott elmenekülni a holland gyarmatosítók elől, és nem tudott alkalmazkodni a behurcolt ragadozókhoz.
Amerikai kutatók most megerősítették Darwin megfigyelését. Minden korábbinál átfogóbb vizsgálatban, összesen öt kontinens, valamint az Atlanti-, Csendes-óceán, Karib- és Földközi-tenger 66 gyíkfajának menekülési viselkedését összevetve megállapították, hogy a szigeteken élő gyíkok sokkal közelebb engedik magukhoz az embereket, mint a rokon fajú szárazföldiek. Az eredmények szerint minél távolabb él egy gyík a kontinenstől, annál később iszkol el a közeledő ember elől.
A ragadozók nélküli szigeteken a szelekció azoknak az egyedeknek kedvezett, amelyek nem vesztegették feleslegesen az idejüket, energiájukat menekülésre, így a nyugodtabb példányok hagytak maguk után több utódot. De lehet, hogy más faktorok is szerepet játszottak a viselkedés átalakulásában, például az, hogy ha egy szigeten kevés a táplálék, a gyíknak megéri sokáig kitartani egy táplálkozóhelyen, mielőtt menekülőre fogná.

A kutyafélékben és a patásokban is működik iránytű?

Megfigyelési lehetőség lelkes kutyagazdáknak: a kutyák ürítéskor észak-déli tengely mentén helyezkednek el. De csak akkor, ha optimálisak a mágneses feltételek (hogy mikor azok, azt meg kell kérdezni a legközelebbi geomagnetikus obszervatóriumtól - a kutatók is így tettek, ugyanis első megközelítésben semmiféle mintázatot nem találtak a kutyák viselkedésében). A vizsgálathoz 70 kutyáról két éven át gyűjtöttek 1893 székelésről és 5582 vizelésről adatot. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az együttműködő gazdák két éven át sétáltatták a kutyájukat iránytűvel és jegyzetfüzettel a kezükben.

Ha nem csak az igen speciális adatválogatásból eredő hibáról van szó, akkor ez megmagyarázhatja, hogyan találnak haza a kutyák nagy távolságból, ismeretlen terepen keresztül is.

A kutyák ürítési szokásait vizsgáló szerzők korábban is meglepetést keltettek hasonló témákkal. Feltárták, hogy a rókák egerésző ugrása nem mindegy, milyen irányú: észak felé ugorva 74%-os a rókák sikeressége, amúgy jellemzően sikertelenek. De nem mindig, csak akkor, ha magas fűben vagy mély hóban vadásznak, amikor a zsákmány nem látható. A kutatók szerint a rejtélyes magnetoreceptor egyfajta távolságmérőként működhet.
Még sajátosabb megvilágításba helyezi a kutatássorozatot, hogy a szerzők hasonló iránytűre utaló jelenségre találtak - Google légifotók felhasználásával - teheneknél és szarvasoknál is. Legelészés közben jellemzően észak-déli irányban helyezkednek el, kivéve magasfeszültségű elektromos légvezetékek közelében.

Madaraknál, rovaroknál és néhány emlősnél már jól dokumentált, hogy képesek a mágneses tér érzékelésére, de az említett fajok esetében erre még kevesen gondoltak, főként azért, mert nem világos, milyen mechanizmusokon keresztül érvényesül a mágnesség érzékelésének hatása, és az sem, hogy például a teheneknek milyen haszna származik abból, ha mágneses vonalakhoz igazodnak.

A fajvédelem kihívásai

1980-ban egyetlen szaporodó cinegelégykapó pár élt az egész világon. Ekkor heroikus munkába fogtak az új-zélandi természetvédők. Biztonságosabb élőhelyre költöztették a barátságos kis madarakat, a tojásokat pedig összegyűjtötték és nevelőszülőkkel keltették ki. 18 évvel később már 200 cinegelégykapó élt – a fajvédelmi program pedig a konzervációbiológia sikertörténete lett.

De bárki, aki hallott már a beltenyésztés kedvezőtlen hatásairól gyaníthatta, hogy az intenzív rokonszaporítás időzített bombát rejt magában. Már a program kezdetén feltűnt a szakembereknek, hogy sok tojó nem a fészek közepére, hanem a peremére tojik. Természetes körülmények között ezek a tojások soha nem keltek volna ki – a nevelőszülők alá helyezve azonban megmaradtak, és a kikelt madarak szintén terjeszteni kezdték a hibás fészekrakás génjeit, méghozzá nagyon erőteljes ütemben. Míg az alapító tojó csak a fészek közepére tojt, 1989-ben a 35 tojó több mint fele ’peremtojó’ volt, vagyis komoly esélye lett annak, hogy a madár hamarosan képtelen lesz emberi segítség nélkül szaporodni. Márpedig egyetlen fajvédelmi program sem tarthat örökké – a fő cél egy stabil, önfenntartó, vadon élő populáció létrehozása. A természetvédők tehát megmentették a kipusztulástól a cinegelégykapót, de a beavatkozásukkal egyúttal sebezhetővé is tették, hajszál híján megfosztották az önálló szaporodás lehetőségétől. Mára azonban úgy tűnik, a kis fekete madár megmenekült: 1990 óta a fészekperem tojásai kiköltetlenül maradnak, így a hibás viselkedést mutató tojók száma 50%-ról 10%-ra csökkent. A konzervációbiológia talán legnagyobb kihívása az, amit a cinegelégykapó esetén láttunk: úgy növelni egy faj egyedszámát, hogy eközben a káros hatású gének gyakorisága ne emelkedjen.

Massaro et al., 2013, PLOS One