A tintahalak elektromosan álcázzák magukat

A lábasfejűek, és ezen belül a tintahalak híresek álcázási és predátor-elkerülési viselkedésükről. Puha testük, fizikai védőeszközök hiánya miatt különösen sérülékenyek, ezért létfontosságú számukra, hogy megelőzzék a támadásokat. Ennek egyik módja a dermedés. Ragadozó közeledésére a tintahal mozdulatlanná válik, fogókarjaival bezárja a szájnyílását, leáll a légzéssel. A kutatók sokáig úgy vélték, hogy mindez csak a vizuális álcázást segíti, de egy új tanulmány szerint van más funkciója is. Amint lelassul a víz áramlása a kopoltyúkon, 80%-kal csökken az állat elektromos erőterének feszültsége. Ez pedig megtéveszti a ragadozókat. Valódi cápákat elektromos készülékkel tesztelve a kutatók úgy találták, hogy a pihenő tintahalra jellemző feszültség esetén a cápák 20 centiméterről észlelték a műtintahalat, és az esetek 62%-ában támadtak rá. A dermedt tintahalt feszültségét kibocsátó készüléket viszont csak 5 centiméterrel közelebbről vették észre, és jóval ritkábban, 30%-ban lendültek támadásba. A menekülő tintahalat szimuláló készülékre viszont átlagosan 38 cm-ről reagáltak, és szinte mindig (94%-ban) utánalódultak. Az elektromos mező megváltoztatása mellett a szájnyílás letakarása azt is elősegíti, hogy megszűnjenek a víz ki- és beáramlása által keltett apró nyomáshullámok, amik szintén felkeltenék a ragadozók figyelmét.


A sebességtől függ, ki lesz a vezető, és a vezetői szereptől függ, ki hogyan tájékozódik a házigalambok közül

A galambrajokban nem véletlenszerű, melyik egyed vezet, ezt 2010 óta tudjuk magyar kutatóknak köszönhetően. Nem azok az egyedek döntenek a repülési irányról, amelyek dominánsak a dúcon belül, és leginkább hozzáférnek az etetőhöz – ezt 2013-ban publikálta a kutatócsoport, egy képfeldolgozáson alapuló, egyedi felismerőrendszer alkalmazásával. De akkor mégis hogyan dől el, ki lesz a vezető? A most megjelent publikáció szerint az egyedek gyorsasága a döntő tényező. A hazafelé repülő rajban a leggyorsabb egyedek mögé sorolódnak be a többiek. Ilyenkor persze senki nem marad le, hiszen a rajnak fontos, hogy összetartson. Viszont egyértelműen kiderült, melyik példány a leggyorsabb, amikor a kutatók egyenként engedték el a madarakat és megmérték, milyen sebességgel, milyen útvonalon repülnek haza. Mivel a kísérletsorozat elején és végén is megvizsgálták a madarak egyéni repülését, kiderült az is, hogy a gyorsabbak tájékozódásban is többet fejlődtek, mint a társaik, hiszen a vezető pozíció miatt nekik kellett meghozni az irányváltási döntéseket. A repülési sebességük miatt egy kognitív képességük, a navigációjuk is javult. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy autó vezetőjének oda kell figyelnie az útra, az utasnak viszont nem, ezért sokszor fogalma sincs arról, merre jártak.
A kutatócsoport a madarakról megszerzett ismereteket egy robotrepülőgép-raj viselkedésének kialakításában is hasznosítani szeretné. Emellett nem csak madarak, hanem emlősök kollektív mozgását is vizsgálják. Itt eltérő szempontok érvényesülhetnek. Például egy kutyacsoportban a sebességnél sokkal fontosabb szempont a kor és az ezzel összefüggő tapasztalat a vezető szerep kialakulásában.

Miért fulladnak meg a seregélyek csapatosan?

1993 és 2013 között Angliában és Walesben tizenkét olyan esetről készült feljegyzés, ahol több – akár 80 - seregély fulladt meg egyszerre. A vadon élő madarak közt, ha olykor előfordul fulladás, akkor is csak egy-egy példány esik áldozatul. Az eseménysorozat tehát igazán különös. Mi lehet az ok? Halálos vírus, műtrágya, méreg? Trauma autóbaleset, villanyvezeték, szélvihar, ragadozó támadása, esetleg tűzijáték miatt? A boncolások szerint a madarak egészséges, fiatal példányok voltak, a halálesetek pedig tavasszal, kora nyáron történtek, betegség, környezetszennyezés, sokk kizárva. De az bizonyos, hogy a seregélyekkel valami nem stimmel, a fulladás sokkal gyakoribb közöttük, mint például a feketerigóknál. Egyéb okok elvetése után a kutatók nem találtak egyéb magyarázatot a jelenségre, mint a viselkedést. A madarak csapatostul járnak az itató- és fürdőhelyekhez, és úgy tűnik, a fiatalok nem jól mérik fel a veszélyt, mivel jár az, ha eláznak a tollaik vagy kiszalad a lábuk alól a talaj.

A fulladásos halál persze nem olyan gyakori, hogy emiatt aggódnunk kellene a seregélyekért. Ennél sokkal nagyobb probléma a fészkelőhelyek hiánya és az egyre kevesebb rovar: az utóbbi 35 évben, 50-ről 3,4 millióra zuhant a seregélyek száma Nagy Britanniában. 

A madaraknál a gének döntik el, hogyan udvarolnak

A mocsaras területeket kedvelő pajzsos cankó hímje jóval nagyobb a tojónál. Nászidőszakban színes tollak nőnek a fején, begye megfeketedik, pofája narancssárga lesz, nyaka körül fekete gallér alakul ki. A hímek egy dürgőhelyen versengenek a tojók kegyeiért. A tojó a fészekhagyó fiókákat egyedül költi ki és neveli fel. Van azonban a cankóhímeknek két másik típusa is. A fehér gallérú „szatellitek” fő célja az, hogy elcsábítsák a tojókat a dürgő, szaporodási helyüket védő hímektől. Még meglepőbb, hogy van olyan, ritkább változat is, aminek színe megegyezik a tojóéval. Természetesen ugyanabban mesterkednek, mint a szatellitek, de őket sokkal nehezebb észrevenni a tojók között.
Egy új genetikai vizsgálat szerint a hímek közötti jelentős különbségért egy „szupergén” felel: egy olyan kromoszómarész, ami száznál több gént tartalmaz. A szupergén több millió éve alakult ki egy kromoszómarész 180 fokos fordulatával. A fordulat miatt ez a régió nem vesz részt az ivarsejtek kialakulásakor lezajló géncserében, így a génvariációk együtt maradtak, és az általuk kódolt sajátosságok közösen öröklődnek.
Később a szupergén egyes szakaszai ismét megfordultak, így alakult ki a tojót elcsábító fehérgalléros típus. A kutatók szerint a fajok és a nemek kialakulásában is szerepet játszhattak hasonló genetikai folyamatok.


Magukra hagyatva

A fiatal gulyajáró madarak szürkületkor megszöknek a nevelőszüleiktől, és az éjszakát a közeli földeken töltik. Csak pirkadatkor térnek vissza. Ez a viselkedés valószínűleg szerepet játszik abban, hogy a kakukkhoz hasonlóan fészekparazita gulyajárók ne a nevelőszülőikre hasonlító madarak közt keressenek párt maguknak később.
Ez létező veszély egyébként. Ha például két cinegefaj fiókáit felcserélik a kutatók, akkor a fiókák nem csak a nevelőszülő énekét veszik át, hanem a viselkedését is, ivaréretten pedig szívesebben párosodnak a nevelőszülő fajához tartozó madarakkal, mint a sajátjukéval. Fogságban a gulyajárókkal is ez történik, rejtély volt eddig, hogy szabadban miért nem.
A nevelőszülőknek sokszor teljesen mások a szokásaik és az élőhelyük, mint a fészekparazitáké. A poszáták például erdőben élnek, rovarokat, hernyókat fogyasztanak. A fészkükbe csempészett tojásból kikelő gulyajárók viszont a nyílt, füves területeket kedvelik, és a rovaroknál sokkal több magot esznek. A kutatók feltételezték, hogy talán a gulyajárók anyja tanítja meg a fiókákat arra, mit kell enni, mert az egyértelmű, hogy sokszor látható a környéken, és olykor hanggal is felel a fiókák csivitelésére. 
A fiókákra és a felnőtt gulyajárókra is rádiós jeladókat helyeztek, valamint vért vettek tőlük, hogy megállapítsák a rokonsági viszonyaikat. Kiderült, hogy a fiókák nem az anyjukat követik, hanem teljesen egyedül hagyják el éjszakára a fészket. Ebből még nem derül ki, hogyan sajátítják el a fajukra jellemző viselkedést felnőttkorukra, de az igen, hogy sokkal különlegesebb a viselkedésük, mint ahogy azt eddig sejtettük.


A szőrzetszín és a viselkedés kapcsolata

Vörös foltos (teknőctarka, kalikó és torbie), fekete-fehér és fekete-szürke macskák kissé agresszívabbak az emberekkel, saját gazdáik bevallása szerint. Bárki, aki ismer macskákat, fel tud sorolni kivételt, ami nem is csoda, hiszen az agresszió számtalan tényező hatására alakul ki, beleértve a nevelést is. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a szőrzet színe és a viselkedés között sok állatfajnál jól érzékelhető a kapcsolat, ami genetikai okokra vezethető vissza. Van, amikor érzékszervi problémák állnak a háttérben. A fehér szín például nagyon gyakran jár együtt veleszületett süketséggel, és ennek megfelelően viselkedésváltozással is kutyákban és macskákban egyaránt. Az ezüstszínű izlandi lovaknak gyakran rossz a látásuk.

Érzékszervi problémák nélkül sem ritka, hogy más a viselkedése a különböző színű állatoknak. A szelídségre szelektálás nem csak a viselkedés megváltozásával jár ezüstrókákban, hanem egyúttal a szőrzetben is fehér foltok jelennek meg. Aranyszínű cocker spánielek általában agresszívabbak, mint a foltosak, a koreai jindo kutyák közül pedig rendszerint a fehérek félénkebbek, mint a vörösek.

Mi az összefüggések háttere? Többféle oka lehet. A szőrszínt különböző melanin pigmentek eloszlása és koncentrációja határozza meg. A melanin termelődését az agyalapi mirigy elülső és középső lebenyének melanocitaserkentő hormonjai szabályozzák. Ugyanakkor ezek a hormonok az agyban az étvágyra és a szexuális viselkedésre is hatnak. Emellett a fekete és barna eumelanin termelődése egy ponton közös egy fontos viselkedésszabályozó rendszerével, ezért az eumelanin koncentrációja a viselkedést is módosíthatja. Másrészt a színt és a viselkedést szabályozó gének olykor kapcsoltan öröklődnek, ami szintén ahhoz vezet, hogy a szőrzetszín egyben a viselkedésre is utal.

Visszatérve a macskákhoz: a tanulmány szerzői felhívják a figyelmet arra, hogy vizsgálatuk 1274 egyede között kevés volt a narancs cirmos, a fehér és szürke színű, ami miatt az eredményeket mindenképpen további vizsgálatokkal kell igazolni.

Pérez-Guisado és mtsai, 2006. Heritability of dominant–aggressive behaviour in English Cocker Spaniels, Appl. Anim. Behav. Sci.
Melanin Wikipedia

Újabb verzió a kutyák eredetére

Szabadon élő kutyák örökítőanyagának elemzése alapján első háziállatunk őshazája Közép-Ázsia, pontosabban India vagy Nepál. A vizsgálat pikantériáját az adja, hogy ez volt eddig nagyjából az egyetlen régió Eurázsiában, amint még nem hoztak hírbe a kutya háziasításával kapcsolatban. A korábbi genetikai vizsgálatok szerint őshaza lehetett Európa, Közel-Kelet, Szibéria és Kína is.

A legrégibb, biztosan kutyaként azonosítható régészeti leletek tizenötezer évesek, Nyugat-Európából és Szibériából származnak. A genetikai elemzések viszont annyiféle eredményt adnak, ahány megközelítést alkalmaznak. A DNS ̶ anyagi okok és kapcsolati háló mentén ̶ begyűjthető élő állatokból, fosszíliákból, különböző területekről, elemezhető a teljes genom, csak bizonyos részei, esetleg kizárólag az apától örökölhető Y kromoszóma vagy az anyától származó mitokondrális DNS. Minden kutatói döntés és lehetőség befolyásolja az eredményt. Emiatt az utóbbi két évtizedben számos lehetőség felmerült a kutyák eredetével kapcsolatban, és még messze vagyunk attól, hogy megegyezés szülessen a kérdésben.

Az új vizsgálat előnye a korábbiakkal szemben az, hogy 5392 alanya között 549 falusi, gazdátlan, szaporodásában nem korlátozott eb is szerepelt 38 országból. Így lehetőség nyílt egy, a kutyás eredetvizsgálatokban eddig nem alkalmazott módszerre, amely génváltozatok együttes vagy független öröklődéséből következtet a populáció korára. Ez a módszer fajtatiszta kutyáknál nem alkalmazható, mert a genetikai elszigeteltség és a beltenyésztés erősen befolyásolja a génváltozatok kapcsolt öröklődését.

A fészkelésre is hat a fényszennyezés*

A fehér fényű utcai lámpák alatt fészkelő énekesmadaraknak magas a stresszhormon (kortikoszteron) szintjük. A magasabb stresszhormon szint miatt nagyobb az esélye, hogy a madarak idő előtt elhagyják a fészküket, benne a tojásokkal vagy fiókákkal. De a lámpafény színének megváltoztatásával ez a hatás csökkenthető: kísérleti célból felállított vörös és zöld fényű lámpák körül fészkelő széncinegék vérplazmájának kortikoszteron szintje hasonló a sötétben fészkelőkéhez. A vizsgálatot vezető holland kutatók szerint nem csak a madarak, hanem az emberek miatt is érdemes vizsgálni az utcai lámpák fényének élettani hatásait. A kék fény például gátolja a biológiai óránkat szabályozó melatonin termelődését. Nappal jó hatású a hangulatunkra, fokozza a figyelmet, az éjszakai fény viszont egészségi problémákhoz vezethet.

A fényszennyezés egyre nagyobb probléma az élővilág számára. Az éjszakai sötétséget, amihez az élőlények évmilliók során alkalmazkodtak, egyre több helyen felváltja az éjszakai mesterséges fény. Egyre több a bizonyíték arra, hogy az éjszakai fények megzavarják az állatok biológiai óráját, megváltoztatják a viselkedését, csökkenti a populációk egyedszámát. Ehhez még arra sincs szükség, hogy a városban lakjanak. Frissen kikelt teknősök a szárazföld felé veszik az irányt, ahelyett, hogy a tengerhez sietnének; a rovarok rövid életidejükből rengeteg időt töltenek azzal, hogy lámpák körül keringenek; az énekesmadarak hamarabb kezdenek énekelni; a vándormadarak eltévednek.


* Ez a poszt felkérésre készült, mivel 2015 a fény éve

Virtuális kerítés bölényeknek

Az európai bölények csordáját nem egyetlen egyed vezeti, hanem több felnőtt nőstény.
Európa ma élő, legnagyobb testű szárazföldi emlősének testhossza elérheti és a 3,5 métert, tömege az egy tonnát. Vadászata Mátyás király korában gyakori esemény volt, de mára a vadon élő állomány teljesen kipusztult. Lengyelországban, Ukrajnában, Romániában és még néhány országban visszatelepített állományai élnek, de sokan aggódnak, hogy a nagy testű növényevők tönkreteszik az élőhelyüket. Ezért is fontos megismerni, mikor és merre mozognak. Kutatók egy francia csorda 43 egyedére GPS készülékeket erősítettek, amivel naponta négy órán át követték az állatok mozgását. Az eredmények szerint a csapatot több példány is mozgásra bírhatja, elegendő, ha 20 lépést megtesz megállás, legelés nélkül. Nem meglepő módon akkor a legnagyobb az esélye arra, hogy a többiek követik, ha épp felé néznek. Leggyakrabban a felnőtt tehenek indultak útnak, valószínűleg azért, mert a vemhesség és szoptatás miatt nekik van szükségük a legjobb minőségű táplálékra. A kutatók ezért azt javasolják a természetvédelmi szakembereknek, hogy ha szeretnék kontrollálni az állatok mozgását, akkor tegyenek a legelfogadottabb vezetőkre GPS nyakörvet, és ha rossz irányba mennek, térítsék el őket enyhe elektromos áramütésekkel.


A csimpánzok személyisége kiolvasható az agyuk anatómiájából

Mutasd meg az agyad, megmondom, ki vagy. Amerikai és dán kutatók 107 csimpánz agyát vizsgálták meg mágneses rezonancia képalkotó eljárással (MRI), emellett a személyiségüket is feltérképezték egy 41 kérdésből álló kérdőívvel. A nyitottabb (kíváncsibb) és extravertáltabb (magabiztosabb) csimpánzok elülső cinguláris agykérge nagyobb térfogatúnak bizonyult mindkét agyféltekében. A dominánsabb, illetve reaktívabb állatok agya a prefrontális kéregben mutatott eltéréseket. Ezek az agyterületek tehát valószínűleg fontos szerepet játszanak a személyiségjegyek kialakulásában.

Az agy szkennelését rutin állatorvosi vizsgálatokkal kötötték össze. A kérdőíveket az állatokat jól ismerő gondozók töltötték ki. Egy-egy viselkedési elemről kellett megítélniük, hogy mennyire jellemző az adott egyedre. A kérdőív összesen öt személyiségjegyet értékelt: extraverzió, nyitottság, együttműködés (barátságosság), dominancia és reaktivitás. Az emberek személyisége is öt dimenzió mentén írható le, de a dominancia helyett neuroticitásról (szorongásról), reaktivitás helyett pedig lelkiismeretességről (komolyságról, alaposságról) beszélnek a kutatók. Az már korábban is ismert volt, hogy a két faj személyiségstruktúrája hasonló, de az ennek hátterében álló neuroanatómiai jellegzetességeket most mérték fel először emberszabású majmokban.



Varjak reakciói fajtársaik tetemére

A madárijesztők egyik fajtája az elriasztani kívánt állatfaj egy elhullott példányát teszi közszemlére. Innen ered a „Láttam én már karón varjút” mondás, ami annyit tesz, hogy nem ijedek meg a fenyegetéstől. A varjak azonban tényleg megijednek ̶ a népi tapasztalatok szerint elkerülik azt a területet, ahol fajtársuk teteme hever. Amerikai kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a ragadozók elkerülésére is alkalmas-e a módszer. A rövid válasz: igen. Varjútetem jelenlétében szabadon élő rövidcsőrű varjak, ahogy várható volt nem, vagy jóval később közelítették meg a kihelyezett élelmet, és megtámadták az idegen embereket, illetve a kutatók által kihelyezett kitömött rőtfarkú ölyvet is. Az elpusztult fajtárs tehát erős vészjel a varjak számára. Ugyanakkor egy másik fajú tetem nem riasztja meg őket: egy szintén városi, tehát jól ismert madár, a szirti galamb teteme nem váltott ki a varjakból reakciókat. Érdekes aspektusa a vizsgálatnak, hogy a varjak személy szerint megjegyezték, és legalább hat hétig emlékeztek rá, hogy kit láttak a halott fajtársuk mellett. Nem véletlenül írja Fekete István a Lutrában: „Ha Miklós, a vadász fényes csövű puskájával felkéretőzik valamelyik kocsira, messzire elkerülik [a varjak] a kocsit”. A szerzők azt is megjegyzik, hogy érdemes a varjútetemeket eltávolító embereknek álcázniuk magukat, különösen városi környezetben, ahol a varjak agresszívabbak lehetnek.


Intelligenciateszt madaraknak

Melyik a legintelligensebb állat? Erre a kérdésre nem lehet egy fajnévvel válaszolni. Minden faj más szelekciós nyomáshoz alkalmazkodott, és pusztán azzal, hogy létezik, igazolja azt, hogy kellően sok egyede alkalmas az életében felmerülő problémák megoldására. Ezek a problémák minden fajnál másfélék, ezért erőltetett olyan közös nevezőt találni, ami mentén összehasonlíthatók lennének. Az viszont jogos felvetés, hogy ha az embereknél mérhető az „általános intelligencia”, akkor az állatoknál is így kell lennie. Persze, még a legokosabb lovak, kutyák és csimpánzok se ültethetők le egy asztalhoz, hogy kitöltsenek egy intelligenciatesztet. Meg kell találni azokat a nemverbális teszteket, amivel mérhetővé válik az egyedek mentális teljesítménye. Ezután azt is el kell érni, hogy minden egyed egyformán szívesen vegyen részt a feladatmegoldásban. Úgy tűnik, egy kutatócsoportnak sikerült új-zélandi cinegelégykapók számára összeállítani egy megfelelő, hat epizódból álló tesztsorozatot. Például táplálékot tartalmazó tartályok különböző színű vagy különböző szimbólummal megjelölt fedelét kellett felemelniük. A 20 vizsgált madár nagyon változatos teljesítményt nyújtott, de azok az egyedek, amelyik jól teljesítettek az egyik tesztben, ügyesebbek voltak a többiben is. A kutatók szerint egy általános intelligencia faktor 34-45%-ban felel a madarak teljesítményéért. Ez a szám az embereknél is hasonló: 40%, ami arra utal, hogy az emlősöktől függetlenül a madarakban is kialakult az intelligencia.

Monogámia egy életen át – évi pár hónap együttléttel

Az aranytollú (más néven sziklaugró) pingvin 15-20 évig él, és minden évben ugyanazzal a partnerrel költ. Ennek ellenére a pár tagjai nem sok időt töltenek együtt: 20-30 napot tojásrakásig, 2-3 napot kotláskor és körülbelül 70 éjszakát fiókaneveléskor. A lábra helyezett rendkívül könnyű GPS-ek tanúsága szerint költési időszakon kívül a tojók és hímek általában 600 km-re vannak egymástól, de még az is előfordul, hogy 2500 km a köztük lévő távolság.

Meglepő, hiszen azt várnánk, hogy az együtt költő madarak nem tévesztik szem elől a társukat. Esetleg a tojók máshol szeretnek telelni, mint a hímek? Hiszen ismerünk olyan fajokat, ahol a két nem más szélességi körön telel. Az erdei pintyet például azért nevezte el Carl Linnaeus Fringilla coelebs-nek, vagyis „agglegény pinty”-nek, mert telente csak hímekkel találkozott, a tojók délebbre költöztek. De az aranytollú pingvineknél nem ez a helyzet: a hímek és tojók ugyanazon a területen úszkálnak télen is. Úgy tűnik, csak azért kerülnek távol egymástól, mert a tojók fiókanevelés után hamarabb visszatérnek a tengerbe, mint a hímek. Néhány nappal később pedig a hímnek már semmi esélye, hogy a végtelen térben megtalálja 50 centis, 3 kg-os párját. Várnia kell ehhez a következő költési szezonig.



A trópusi énekesmadarak fészekalja kisebb

Miért nőnek lassabban, élnek hosszabb ideig és nevelnek kevesebb utódot a trópusi madarak, mint a közeli rokon mérsékelt égöviek? A kutatók évtizedeken át próbálták predációs nyomásra, táplálékellátottságra és egyedek közötti versengésre visszavezetni a jelenséget, de hiába – önmagában egyik tényező sem nyújtott kielégítő magyarázatot. Végül, rengeteg adat elemzése után a Montana Egyetem egyik kutatója arra jutott, hogy a növekedési ütemben igazából nincs is eltérés – a trópusi madaraknak kizárólag a szárnyuk fejlődik gyorsabban és lesz hosszabb, mint a mérsékelt égövieké. Ennek köszönhetően kevesebb időt kell a fészekben tölteniük, és így ritkábban esnek ragadozók áldozatául. Emellett a trópusokon több a táplálék, így a kis fészekaljakban minden utód bőséges ellátást kap a szülőktől. Összességében a kirepülő fiókák jóval nagyobb arányban maradnak életben, minden a hidegebb égövben élő rokonaik. Utóbbiak a magas mortalitást nagy számú, de rosszabb „minőségű” utóddal ellensúlyozzák.

Az ökológusok számára nagyon jelentős az a felismerés, hogy a fióka-, a kirepülés- és a felnőttkori mortalitási kockázat miatt komplex interakció alakul ki a szülői befektetés és az utódok száma, állapota között. Ez a magyarázat a különböző élőhelyeken megfigyelhető eltérő életmenet-stratégiákra. Évtizedek óta tartó vitasorozat zárult most le a Science-ben megjelent publikációval.

KUBINYI ENIKŐ



Így tudhatja meg, hogyan öregedik a kutyája

Egyre több az idős kutya a javuló életkörülmények és állatorvosi ellátás miatt. De akárcsak az embereket, a kutyákat is utolérik az öregedéssel sokszor együtt járó kellemetlenségek: memória- és tájékozódási zavarok, a társas kapcsolatok megváltozása, szobatisztasági problémák, az alvás-ébrenlét ciklus egyensúlyának megborulása. Az embereknél általában a „Mini Mental Teszt”-tel diagnosztizálják, ki hol tart az öregedési folyamatban, de kutyáknál csak most jelent meg az első megbízható kérdőív. Ennek használatával szlovák kutatók úgy találták, hogy a 8-16,5 éves, orvosi szempontból egészséges ebek körülbelül negyede problémamentesen öregedik, se az állatorvos, se a gazda nem vett észre aggasztó jeleket. 37%-nál enyhe mentális romlást találtak a kutatók, amit a gazda gyakorlatilag alig észlelt. Kicsit megváltozott a kapcsolatuk a gazdával, háziállatokkal, nappal csökkent az aktivitásuk, éjszaka viszont nőtt, és néha gondjuk akadt a szobatisztasággal. A többi idős kutya viszont komoly gondozásra szorult. A helyzet ráadásul rendszerint igen hamar, az embereknél jellemző értéknél ötször gyorsabban romlik. Fél év alatt a korábban problémamentes kutyák 42%-a már mutatta az enyhe zavarok jeleit, újabb fél év elteltével pedig a 71%-uk. Elsősorban a társas kapcsolatok (előfordul, hogy a kutya nem ismeri fel a családtagokat) és az alvás-ébrenlét ciklus sínylette meg az öregedést.

Egy tapasztalt állatorvos mindössze húsz perc alatt megállapíthatja a kérdőív segítségével, hogy a vizsgálatra behozott kutya melyik öregedési típusba sorolható, és ennek megfelelően milyen kezelést érdemes alkalmazni.



Kép

A CADES (CAnine DEmentia Scale) kérdőív
(Table 1 az eredeti cikkben):


Az események előfordulásának gyakoriságát 5 fokozatú skálán jelölik: 0: még soha nem észlelték: 2: az elmúlt hat hónapban legalább 1x észlelték, 3: havonta legalább 1x észlelték, 4: havonta többször észlelték, 5: hetente többször észlelték
1, disorientation in a familiar environment (inside/outside)
2, to recognise familiar people and animals inside or outside the
house/apartment
3, abnormally respond to familiar objects (a chair, a wastebasket) 8, response to commands and ability to learn new task
4, aimlessly wandering (motorically restless during day) 9, irritable
5, a reduced ability to do previously learned task
6, changes in interaction a man/dog, dog/other dog (playing, petting,
welcoming)
7, changes in individual behaviour of dog (exploration behaviour,
play, performance)
8, response to commands and ability to learn new task
9, irritable
10, expression of aggression
11, abnormally responds in night (wandering, vocalization,
motorically restless)
12, switch over from insomnia to hypersomnia
13, eliminate at home at random locations
14, eliminate in its kennel or sleeping area
15, changes in signalisation for elimination activity
16, eliminate indoors after a recent walk outside
17, eliminate at uncommon locations (grass, concrete)

Az öregedés kezdete

Az öregedés apró eseményekből álló hosszú folyamat vagy hirtelen bekövetkező, nagy lépéshez köthető? A C. elegans nevű 1 mm-es, talajlakó fonalféreg sejtjeinek tanulmányozása alapján a második válasz a helyes: egy genetikai váltással indul az öregedés fiatal felnőttkorban. Miután az állat szaporodóképes lesz, tehát petesejtek és hímivarsejtek termelésével biztosítja a faj fennmaradását, ivari őssejtjei küldenek egy jelet a test szöveteinek arról, hogy kapcsolják ki a sejtvédő mechanizmusokat. A C. elegansban ezután mindössze négy óra alatt jelentősen hanyatlik a védő funkciójú hősokk-válasz, ami nélkülözhetetlen a fehérjék megfelelő előállításához és a sejtek egészségéhez. Az állat viselkedése továbbra is változatlan, de a sejtekben zajló molekuláris változások egyértelműek.

Noha a fonalféreg törzsfejlődéstanilag távol áll az embertől, a mechanizmus egyetemleges. Így egy napon az is kiderülhet, hogyan lehetne jobb formában tartani saját sejtjeinket, és késleltetni az öregedéshez kapcsolódó degeneratív folyamatokat. A genetikai váltás visszafelé is működhetne, és így az idősödő sejtek is könnyebben megbirkóznának a stresszel.

Egy kísérletben a kutatók megakadályozták az ősivarsejtek öregedést beindító jelének kibocsátását. Ekkor a testi sejtek hibás fehérjéket kijavító mechanizmusa a felnőtt állatokban is megmaradt. Máris sikerült olyan célpontot találniuk, ami biztató kilátásokat nyújt az egészséges öregedés eléréséhez.

A kígyók nem fojtással ölnek

Sokáig tartotta magát a tévhit, hogy az óriáskígyók megfojtják áldozatukat. Eszerint a kígyó minden kilégzés után szorosabbra vonja az ölelést áldozata körül, míg végül az képtelen levegőhöz jutni, és megfullad. Legalábbis eddig így gondoltuk.
Húsz éve már felmerült, hogy inkább a másodpercek alatt bekövetkező szívmegállás, mint a percekig tartó fulladás az oka az óriáskígyó által összeszorított zsákmány halálának, de csak most sikerült ezt bebizonyítani. Pontosabban most születtek meg az első adatok arról, mi történik a szívvel a kígyó halálos szorításában. Kutatók elektródákkal és katéterekkel láttak el egy patkányt, majd odaadták egy éhes óriáskígyónak. Amint a hüllő körülölelte áldozatát és szorítani kezdte, a rágcsáló vérnyomása és szívverése felszökött. A vérkeringés összeomlása volt a fő oka a halálnak, nem a levegő hiánya. A szorítás miatt a patkány vérének káliumszintje is megkétszereződött, ami önmagában elegendő lett volna a szívmegálláshoz. De valószínű, hogy a magas káliumkoncentrációjú és savasabb vér nem jutott el a test minden részébe, mert a kígyó által kifejtett nyomás elszorította az ereket és leállította a vérkeringést. A kutatók szerint egyébként a káliumszint növekedése jól jön a kígyónak. Ha valamilyen oknál fogva a zsákmánynak sikerül is kiszabadulnia, nem jut messzire, mert a mérgező hatású vére miatt úgyis elpusztul.
A kísérlet során 11, érzéstelenített patkány halálát vizsgálták a kutatók. A szorítások átlagos időtartama 6,5 perc volt, de az áldozatok keringése már 6 másodperc után az összeomlás jeleit mutatta.


Nem úgy eszik, mint egy disznó

Basel Zoo
Sok állatcsoport képviselőinél: madaraknál, majmoknál, mosómedvéknél is megfigyelték, hogy táplálékukat elfogyasztás előtt a vízhez viszik, megmerítik. Hogy erre a viselkedésre miért kerül sor, sokszor nem egészen egyértelmű. Van, amikor az állatok egyszerűen megnedvesítik a táplálékot, máskor viszont megtisztogatják. Ez utóbbira akkor van szükség, ha sok homok vagy egyéb szennyeződés tapadt a falatra. Ezek eltávolítása azonban tudatosságot követelő feladat. Egyrészt fel kell ismerni, melyik falatnál van szükség mosásra és melyik ehető meg azonnal. Másrészt késleltetni kell az evést, oda kell vinni a táplálékot a vízhez, és ott addig mosogatni, amíg tiszta nem lesz.
A vaddisznóról talán kevesen gondolnák, hogy képes minderre. A Basel Zoo-ban élő kondánál is csak véletlenül vették észre, hogy minden felnőtt és néhány fiatal állat a félbevágott, homokos almaszeleteket a kifutóban csörgedező patakhoz viszi, és orrával addig taszigálja a vízben a gyümölcsöt, amíg a homok lepereg róla.
A vaddisznók tehát annál is okosabbak, mint ahogy eddig gondoltuk. Felismerik, melyik gyümölcs koszos, és ismerik a megoldást is a problémára. Az, hogy erre minden állat egyedül jött rá, vagy egymástól lesték el a fogásokat, egyelőre nem világos a kutatók számára.


Mi a közös egy napozó gyerekben és egy poloskapetében?

Mindkettőt ellátja az anyukája nap elleni védelemmel. Ahogy az embereket a fényvédő krém, úgy védi egy sötét pigment a ragadozó büdöspoloska (Podisus maculiventris) petéit. Utóbbi felfedezés a poloskakutatók praktikus szokására vezethető vissza. A rovarok ládáit újságpapírral almozzák a laboratóriumokban. Egy kanadai doktorandusznak takarítás közben feltűnt, hogy egy keresztrejtvény fekete-fehér négyzeteire lerakott poloskapeték eltérő színűek. A fekete négyzeteken sötétebbek a peték, a fehéreken világosabbak. Ez megragadta a képzeletét, és utánajárt a jelenségnek, hiszen eddig senki nem hallott arról, hogy egy állat képes szelektíven kontrollálni a petéi színét. Kiderült, hogy nem rejtőzködés okozza a színváltást, ahogy elsőre gondolnánk, hanem az, hogy a petézéshez kiszemelt felszín mennyire veri vissza a fényt. Ha kevésbé, akkor az anya sötét színű pigmenttel látja el a peték felszínét. A pigment elnyeli az UV sugárzást, ami feltehetően védi a petében fejlődő embriót, ugyanúgy, ahogy a napkrém a bőrünket.
A természetben a poloskák levelekre petéznek. A napfénynek kitett részeken a peték sötétek, az árnyékos levélfonákon viszont feleannyi pigmentet tartalmaznak. A pigment összetétele ma még pontosan nem ismert, de az biztos, hogy nem melanin. Embereknél elsősorban ez a festékanyag adja a bőr, a haj és a szem színét.


Miért agresszívabbak a városi madarak, mint a falusiak?

Ki ne kapná fel a fejét erre a hírre: tényleg, még a madaraknak is olyan stresszes a városi lét, hogy agresszívabbá válnak? Tény, hogy az urbanizált (amerikai) énekes verébsármányok hevesebben reagálnak, ha kutatók más hímek énekét játsszák le nekik. Gyakrabban közelítik meg a lejátszót, sőt olykor meg is támadják. A viselkedés azonban nem önmagában a városi léthez, a fészekanyag hozzáférhetőségéhez vagy az egyedsűrűséghez, hanem inkább a táplálékellátáshoz köthető. De, némileg meglepő módon, nem azok a madarak lesznek agresszívak, amelyek szűkölködnek a táplálékforrásokban, hanem azok, akik bőséggel találnak élelmet a területükön. Ha a kutatók extra táplálékot kínálnak a falusiaknak, ők is intenzívebben próbálják meg elűzni a betolakodókat, vagyis többet ugrálnak a hangszóró körül. A madarak tehát főként a táplálékban gazdag, magas minőségű területet védik nagy energia-befektetéssel, habár az nem világos, támadnak vagy védekeznek-e ilyenkor. Azért agresszívabbak a városi sármányok, mert fokozottabban védenek egy táplálékban bő területet, vagy pedig azért, mert élőhelyük több tolvajt vonz.


Kép: Wikimedia Commons

Olvadó jégtáblák

Ki árnyékban, más klímával, de mi emberek valahogy megbirkózunk a hőséggel. A jegesmedvéket viszont különösen rosszul érinti a nyári meleg. Egyre kevesebb ugyanis az úszó jégtábla, amikről a gyűrűsfókákra vadászhatnak. Noha úszás közben a testük felszínhez közeli szövetei speciális szigetelőréteget képeznek, óhatatlanul kihűlnek és elpusztulnak, ha több napra a vízbe kényszerülnek. Ezért nem tehetnek mást, mint azt, hogy a partról lesik a fókákat, de mivel ott sokkal kevesebb az esélyük rá, hogy elkapjanak egyet, nagyon ritkán jutnak táplálékhoz. Néhány kutató úgy vélte, hogy a jegesmedvék egyfajta „sétáló hibernáltsággal” védekeznek táplálékhiány ellen. Feltételezték, hogy az állatok testhőmérséklete az ínséges időszakban csökken, az anyagcseréjük lelassul, és a csekélyebb energiafelhasználás miatt kevés táplálékkal is beérik, hasonlóan a téli álomra húzódó barna medvékhez. De egy új kutatás eredményei sajnos egyáltalán nem igazolták ezt a feltételezést. 43 jegesmedvéről távadatoló nyakörvvel, illetve a hasüregbe helyezett mérőműszerrel adatokat gyűjtöttek. Kiderült, hogy az aktivitásuk nyáron, a feltételezett hibernáltság idején is 12-22%, holott a téli álmot alvó rokonaiké télen csak 1-2%. A testhőmérsékletük is csak kevesebb, mint egy fokkal csökken (a barna medvéké télen akár tíz fokot is), ami valószínűleg egyszerűen az éhezésre vezethető vissza. A jegesmedvék szervezete tehát némileg képes alkalmazkodni a nyári táplálékínséghez, de ez kevés ahhoz, hogy a túléljék az egyre hosszabb, jégtábla-olvasztó sarki nyarakat, amit a globális felmelegedés okoz.


A különleges papagájagy

Néhány papagáj bámulatos pontossággal tanul meg akár több száz szót és kifejezést. Egy újonnan azonosított agyi struktúra megmagyarázhatja, hogyan képesek erre.
A jó hangutánzó madárfajok agyában van egy mag, amely az éneklés és énektanulás során szinkronizálódó idegsejtekből áll. De a különböző kutatások más-más méretűnek írják le ezt a magot. Egy új vizsgálat úgy találta, hogy a mag mérete és felépítése összefügg az imitáló képességgel. A jól imitáló papagájfajok és a rosszabb képességű énekesmadarak, kolibrik agyi magja ugyanis jelentősen különbözik: előbbiek énekrendszere egy másik énekrendszer része. Az énekesmadarak és kolibrik agyi magvához hasonló magot egy héj veszi körül, hasonlóan az M&M cukor színes mázához. Ez csak a papagájok agyára jellemző, viszont már a kea, egy új-zélandi, nagytermetű és viszonylag rossz utánzóképességű papagáj agyában is megtalálható, ami azt jelenti, hogy legalább 29 millió évvel ezelőtt megjelent. Minél vastagabb a héj, annál jobb hangutánzó képességgel jár együtt, tehát valószínűleg a bonyolult vokális imitációt teszi lehetővé. A természetben ennek a szaporodásban, vészjelzésekben, területvédelemben és az egyedek azonosításában, helyi nyelvjárások kialakulásában van szerepe. Feltehetően úgy alakult ki, hogy az eredeti mag megduplázódott, majd új funkciót kapott. A kutatók abban bíznak, hogy ha ez valóban így van, akkor a papagájok vokális imitációjáért felelős agyi mag további tanulmányozása bizonyos emberi agyi struktúrák kialakulását is megmagyarázhatja.

Chakraborty és mtsai, 2015, PLOS One

Bizarr szaporodási stratégia

Komoly fejfájást okoz egy laposféregnek (Macrostomum hystrix), ha nem talál szaporodási partnert. Kénytelen a fejébe injektálni a saját spermáját ahhoz, hogy utódai lehessenek.
Ez a laposféreg szimultán hermafrodita, vagyis hím és női szaporítószervekkel is rendelkezik egyszerre. Adott számára a lehetőség, hogy társ híján önmagát termékenyítse meg. Igaz, hogy ez genetikai leromláshoz, beltenyésztéshez vezethet, de még mindig jobb megoldás, mint egyáltalán nem szaporodni.
Mivel az állat teljesen átlátszó, szaporító szervei könnyen láthatók mikroszkóp alatt. Ha csoportban él, a test hátsó részében felhalmozódó hímivarsejtek egy tűszerű párzószerv segítségével jutnak át a szaporodási partnerbe. Ha viszont nem talál partnert, akkor a párzószervvel a saját fejébe juttatja a hímivarsejteket, ahonnan azok a testfolyadékon keresztül eljutnak a petesejtekhez. Ezt a megtermékenyítési módszert, amikor a hímivarsejtek nem közvetlenül a női ivarszervbe jutnak, hanem a test valamelyik más részébe egy traumatikus sérülésen keresztül, hipodermikus inszeminációnak nevezzük. A laposféreg vizsgálata alapján úgy tűnik, hogy ez a módszer az önmegtermékenyítést is elősegíti akkor, ha alacsony az elérhető szaporodási partnerek száma.


Mi kell a főzéshez?

A főzés megjelenése, körülbelül négyszázezer évvel ezelőtt, mérföldkő lehetett az emberek fejlődéstörténetében. Nemcsak azért, mert emészthetőbbé tette például a húsféléket, hanem azért is, mert semlegesítette az azokban élő sokféle káros organizmust.
Az emberek és a csimpánzok közös őse öt-hétmillió éve élt. Vajon már ő is rendelkezett azokkal a képességekkel – önkontrollal, tervezéssel, ok-okozati viszonyok felismerésével ̶ , amik szükségesek a főzés (sőt, a művészetek, a nyelv és a technológiai fejlesztés) kialakulásához?
Az őst már aligha tudjuk megvizsgálni ebből a szempontból, de legközelebbi rokonainkat igen. A csimpánzok persze nem tudnak főzni, erre hiába várnánk. Viszont világosan megértenek olyan folyamatokat, amik szükségesek a főzéshez. Jobban szeretik a főtt ételt a nyersnél, képesek várni addig, amíg egy étel megfő, és raktározzák, majd átadják a nyers ételt abban az esetben, ha cserébe megfőve kapják vissza. A főzéstől tehát alapvetően csak két tényező tartja őket vissza. Egyrészt nem képesek kontrollálni a tüzet, másrészt a szakács nem bízhat abban, hogy társai az összegyűjtött táplálékot nem lopják el, amint ő hátat fordít. A különböző mentális képességek mellett a társakba vetett bizalom is elengedhetetlen része a főzésnek.

KUBINYI ENIKŐ


Jóllaknak a farkasok a majmokkal

De nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk. Hiszen a farkasok nem a majmokat eszik meg, hanem az általuk felriasztott és megzavart rágcsálókat.
Előfordul, hogy kölcsönös előnyök miatt több faj alkot közös csoportot, gondoljunk csak a szavannán legelésző zebrákra és struccokra. A struccok remekül látnak, könnyen megpillantják a ragadozókat. A zebrák viszont kiválóan hallanak. Bármelyikük kezdi el a menekülést, a többiek követik; nagyobb az esélyük a megmenekülésre, ha együtt legelésznek. Az azonban rendkívül ritka, hogy egy növényevő faj egy ragadozóval társulna. Mégis, az Etióp-magasföld egyik, körülbelül kétszáz egyedből álló barna (más néven dzseláda-) páviáncsoportjában gyakori, hogy akár több mint egy órán keresztül magányos etióp farkasok bóklásznak a füvet és más növényeket tépdeső majmok között. A farkasok minden fenyegető helyzetet kerülnek. Még a könnyű zsákmánynak ígérkező kölyköket is figyelmen kívül hagyják, csak a rágcsálókra összpontosítanak. Hosszú távon megtérül az önfegyelem: míg a páviánok között három zsákmányolási próbálkozásukból kettő sikeres, majmok nélkül csak minden negyedik. A dzseládák hozzászoktak a farkasokhoz, a találkozások 70%-ában egy tapodtat sem mozdulnak. Ezzel éles ellentétben mindig és azonnal a sziklákra menekülnek, ha gazdátlan kutyák közelednek feléjük.
Az etióp farkas a világ legritkább kutyaféléje, mindössze 300-500 példány él szabadon.


A beluga delfin a sarki életmódhoz alkalmazkodott, teljesen fehér, mint egy jégtábla, nincs hátúszója és a cetek között a legnagyobb arányú zsírtömege. Noha a faj alapvetően vándorol, a telet az arktiszi jégsapka környékén tölti, nyáron pedig a melegebb, parti vizeket kedveli, az Alaszka legnagyobb városa, Anchorage körül élő delfinek felhagytak a költözködéssel, és egész évben könnyen megfigyelhetők a parti autóutak mentén. Ez a populáció védett és nem vadászható. A kedvező adottságok miatt egy helyi egyetem hallgatók bevonásával monitorozni kezdte, hogyan hat a delfinekre az anchorage-i fő kikötő bővítése. 2007 és 2011 között 5000 órányi megfigyelés gyűlt össze. Az évek alatt a diákok egyre kevesebb csoportot láttak a megfigyelési napok során (naponta legfeljebb 1-2-t), és az első két évhez képest a borjak aránya 80%-kal csökkent. A meder kotrásakor szokatlan viselkedésformákat is megfigyeltek a hallgatók: váratlan irány- és sebességváltásokat, valamint a csoportok szétszóródását. A vizsgálat eredményeit az Animal Behaviour Society 52., idén Anchorage-ban rendezett konferenciáján ismertette Leslie Cornick. Az eseményen Magyarországot is képviselte egy kutyagenetikai kutatás.


Okos csigák?

„Mindenki tehetséges valamiben, csak meg kell találni, mi az.” Úgy tűnik, ez a mondás a csigákra is igaz. Van, amelyik azt jegyzi meg, hol van táplálék, van, amelyik azt, hol kell vigyázni a ragadozókkal – de a kettő együtt nem megy. Az egyik ebben jó, a másik abban.

A nagy mocsárcsigák már 25 éve a memóriakutatók kedvencei ̶ könnyen begyűjthetők és már jól ismert a viselkedésük. A mostani kutatás arra deríthet fényt, miért olyan nehéz a vadon élő állatok közt zseniket találni. Különböző tesztekben arra tanították a csigákat, hogy melyik a rossz- és a jóízű táplálék, illetve hogyan lehet elkerülni a fenyegető helyzeteket. (Utóbbi tesztben a vízfelszínen lélegző csigát megbökdösték, amire úgy reagál, mintha ragadozóval találkozott volna.) Ezután letesztelték, mit tanultak meg a csigák a tanítás során. Azok, akik jól emlékeztek az egyik táplálék ízére, azok a másikét is felismerték. Ugyanakkor rosszul teljesítettek a fenyegető helyzetben. Az összefüggés olyan megdöbbentően egységes volt, hogy a kutatók nyolc, különböző helyről származó populációt is leteszteltek, de mindig ugyanezt találták. A laboratóriumban felnövekedett példányok, hiába állt egész életükben korlátlanul rendelkezésükre táplálék, és sosem találkoztak ragadozóval, ugyanazt a mintázatot mutatták, mint a szabadföldiek: nincs egyetemlegesen lángész csiga.


Mit eszik egy zebra?

Füvet, az biztos, de milyen fajokat? Bármilyen meglepő, egészen mostanáig nem sokat tudtak az ökológusok, arról, hogy mit eszik a zebra természetes élőhelyén, és jó okkal. A szavannán legelésző látványos, karizmatikus emlősök nagy távolságokat tesznek meg és nehéz (sőt, veszélyes) őket közelről megfigyelni. Gyakran kisméretű növényeket esznek, éjszaka, bozót takarásában. Ráadásul a növényfajok meghatározásához speciálisan képzett botanikusra van szükség, úgyhogy semmi esély arra, hogy a kutató adatokat gyűjthessen a tápláléknövényekről, miközben egy távcsővel figyeli a legelésző állatokat.

A DNS vizsgálata erre a problémára is megoldást nyújt. Egy amerikai-kenyai kutatócsoport növényevők ̶ elefánt, alföldi és Grévy-zebra, szarvasmarha, kafferbivaly és Günther dikdik (törpeantilop) ̶ ürülékét gyűjtötték össze a kenyai szavannán. Az ürülékből kinyert növényi DNS elemzésével kiderült, hogy a legelésző fajok gondosan megválogatják tápnövényeiket. A szarvasmarhák és kafferbivalyok ugyan közeli rokonok (mindketten a tulkok nemzetségébe tartoznak), mégis más fajokat fogyasztanak. Sőt, a két zebrafaj is eltérő arányban fogyasztja 15-féle tápnövényét (ebből 14 fűféle). A Grévy-zebrák hüvelyeseket is fogyasztanak, amit az alföldiek elkerülnek. Ez lehet az oka annak, hogy az első pillantásra egyhangúnak tűnő szavanna olyan sokféle növényevőt eltart: minden faj a teljes étlapnak csak kis részéből válogat. A kutatás abban is segíthet, hogy csökkenjen a gazdálkodók ellenérzése a vadállatokkal szemben. Ha a bivalyok és zebrák mást fogyasztanak, mint az ugyanott legelésző szarvasmarhák, akkor a gazdák remélhetőleg több helyen eltűrik a jelenlétüket.


Kép: Wikipedia

A vérfertőzés elkerülése

Fotó: Martha M. Robbins, MPI-EVAN
A nőstény hegyi gorillák olykor a szülőcsaládjuknál maradnak ivarérés után is. Nem ritka, hogy még ekkor is apjuk a domináns hím. A gorilláknál általában az övé, az ezüsthátú hímé a szaporodás joga, lányainak mégis sikerül elkerülniük, hogy apjuk párosodjon velük.

A ruandai Karisoke Kutatóközpont által megfigyelt fiatal nőstény gorillák fele nem hagyja el apja csapatát. Itt szülik meg utódjaikat is. Ahhoz, hogy a kutatók kiderítsék, a domináns vagy a szintén a csapatban élő egy-két alárendelt hím-e a kölykök apja, ürülékmintákból DNS-t különítettek el, és összevetették az egyedi jellegzetességeket. Megállapították, hogy tíz gorillakölyökből körülbelül hét a domináns hímtől származik. Viszont egyetlen olyan esetet sem találtak, amikor egy nőstény kölykét a saját apja nemzette volna.

A többhímes csoportokban ennek ellenére azért előfordul a beltenyésztés. 79 utód közül kilenc szülei féltestvérek voltak, összhangban annak a friss kutatásnak az eredményeivel, amely szerint a hegyi gorilláknál alacsony a genetikai változatosság.

A nőstény gorillák – annak ellenére, hogy sokkal kisebbek, mint a hímek – képesek válogatni a lehetséges szaporodási partnerek között. Kérdés, honnan tudják a nőstények, hogy ki az apjuk. Talán ténylegesen kikövetkeztetik felnövekedésük során, ezt nem tudhatjuk. Az viszont biztos, hogy a domináns hím lányai az apjuknál jelentősen fiatalabb hímekkel szaporodnak, a relatív kor tehát fontos támpont. A domináns hímek viszont az idősebb, kölyöknevelésben tapasztaltabb nőstényeket termékenyítik meg legszívesebben.


Csoki vagy életmentés?

Hétköznapi szóhasználatban a „patkány alak” az, aki először száll le a süllyedő hajóról, vagyis simán cserbenhagyja a barátait. A valódi patkányok azonban igazi hősök.

Japán kutatók két patkányt helyeztek egy olyan dobozba, amit kettéválasztott egy átlátszó fal, rajta egy kis ajtóval. A fal egyik oldalán a patkány egy emelvényen, szárazon ült. A doboz másik felébe helyezett állatok testét viszont elborította a víz, ami igencsak megviselte őket. De nem kellett sokáig taposniuk a vizet, mert a száraz oldalon lévő patkányok sorra kinyitották az ajtót, és kiszabadították őket a kényelmetlen helyzetből. Helycsere után azok a jószágok, akik már átestek a fürdőzési procedúrán, még gyorsabban nyitották ki az ajtót – lehet, hogy még inkább átérezték, mit él át a társuk.

Felmerül a kérdés, hátha a patkányok csak azért teszik szabaddá a nyílást, mert nem szeretnek egyedül lenni. Könnyű válaszolni erre a kérdésre: mindent meg kell ismételni, anélkül, hogy a fél dobozt elárasztanák vízzel. Így a fal mindkét oldalán zavartalanul ücsöröghetnek a rágcsálók. Ebben az esetben nyolcból csak egy patkány nyitott ajtót. Úgy tűnik tehát, hogy a stressznek fontos szerepe van az áldozatos viselkedés kiváltásában.

A végső tesztben a segítő patkány figyelmét egy ízletes jutalomfalattal próbálták elterelni a kutatók. Meglepetésükre, a patkányok előbb segítettek a bajba jutott társuknak, és csak utána láttak neki az evésnek. A kutatók szerint mindez azt bizonyítja, hogy a patkányok képesek empátiára, vagyis átérzik mások érzéseit és megértik a vágyaikat. Az, hogy az empátia állatoknál is előfordul, arra utal, hogy az emberek segítőkészségének biológiai gyökerei vannak.

KUBINYI ENIKŐ


Hím hormonok segítenek a női elnyomóknak

Egy kis tesztoszteron, és a nőstény makik máris úgy viselkednek, mint a hímek. Azoknál a makiknál, ahol a nőstények dominálnak, magasabb a nőstények tesztoszteronszintje, mint a nemi szempontból egyenjogú fajoknál.

Az emlősfajoknál ugyan ritka, de a makifélék közé tartozó lemúrok világában nem, hogy a nőstények megharapják a párjukat, kiveszik a kezükből a finomabb falatokat, ellökdösik őket a legjobb pihenőhelyekről, vagyis ők ellenőrzik az erőforrások elosztását. Ugyanolyan gyakran hagynak szagnyomokat is, a területük határainak megjelölésére, mint a hímek. Furcsa ez, ha tudjuk, hogy a domináns nőstények – például a foltos hiénák – nagyobbak, erősebbek a párjuknál, a lemúrok viszont nem. Mi lehet a magyarázata nőstény makik rámenősségének? A Duke Egyetem kutatói szerint a viselkedés hormonális okokra vezethető vissza. A kutatók megmérték hat lemúrfaj egyedeinek tesztoszteronszintjét. Úgy találták, hogy ugyan a hímeké minden fajnál magasabb, mint az ellenkező nem képviselőinél, de a nőstényeké nem egyforma: négy, ősibb eredetű fajnál magasabb, kettőnél alacsonyabb. Az előző négynél a nőstények dominálják a hímeket, az utóbbi kettőnél viszont a két nem ugyanolyan státuszú. Elképzelhető, hogy a nőstények érzékenyebbek a tesztoszteron hatásaira, mint a hímek, és ezért alacsonyabb hormonszint mellett is agresszívebbé válnak. A fajok evolúciós szétválása alapján valószínű, hogy a maszkulin nőstények képviselik az ősibb formát.


Az állatok hatása autista gyerekekre

Kevés etológus életéről készül játékfilm, de Temple Grandin kivétel. Autizmusa ellenére, vagy éppen azért, ő korunk egyik legelismertebb szakértője nagy gazdasági állatok tartásával kapcsolatban. Grandin szerint az autizmus olyan gondolkodással járhat, ami segít megérteni bizonyos állatfajok viselkedését. Nem mindegyikét, persze. De úgy tűnik, hogy a tengerimalac azon állatok közé tartozik, ami jótékony hatást vált ki autizmus spektrumzavarral élő gyerekekből. Egy friss vizsgálatban amerikai és ausztrál kutatók egy csuklóra helyezhető eszközzel azt mérték, hogyan változik gyerekek bőrének elektromos vezetőképessége, miközben hármas csoportokban csendesen vagy hangosan olvasnak, illetve egy játékkal vagy tengerimalaccal játszanak. A vezetőképesség a szervezet érzelmi izgalom, stressz, fizikai aktivitás hatására nő, és nyugalom vagy unatkozás során csökken. Minden csoport (összesen 33) egy 5-12 éves autista és két „tipikusan fejlődő” gyerekből állt. Az eredmények szerint a tipikus gyerekek valószínűleg unták az olvasási helyzeteket és a játékot, mert alacsonyabb volt a bőrük vezetőképessége, az autista gyerekek viszont feltehetően izgultak, szorongtak. A tengerimalac azonban jelentősen változtatott a képen: a tipikus gyerekek izgatottá váltak, az autisták viszont megnyugodtak, ellazultak. Az állattal való játék tehát markánsan eltérő biológiai hatást váltott ki az autista és a tipikus gyerekekben. Az autizmus spektrumzavarral élő gyerekek nevelőinek érdemes megfontolniuk, hogy vannak-e olyan alkalmak, amikor például egy tengerimalaccal mérsékelhetik a gyermek szorongását társas helyzetekben.


Kép forrása: itt

Kit szeretnek a szúnyogok?

A szúnyogok nem válogatás nélkül csapnak le áldozatukra. Régóta ismert, hogy a nőstények, amelyeknek madarak vagy emlősök vérére van szükségük ahhoz, hogy a petéik kifejlődhessenek, kifejezetten kedvelnek egyes embereket, másokat viszont elkerülnek. A terhes nők például nagyon vonzóak számukra, és a maláriás betegek is, főként akkor, amikor leginkább fertőzőképesek. Egy brit-amerikai vizsgálat alapján egyértelmű, hogy a géneknek is fontos szerepe van abban, kit támadnak meg a vérszívók. A kutatók ikerpárokat kértek meg arra, hogy egy Y-alakú cső száraiba tegyék be az egyik alkarjukat. A csőben húsz kiéhezett nőstény szúnyog dönthetett arról, hogy az Y melyik szárába repül. Az azonos génkészlettel rendelkező egypetéjű ikreket egyforma valószínűséggel választották a szúnyogok, a kétpetéjű ikrek között – akik genetikailag nem egyformák – viszont különbséget tettek. A szúnyogokat tehát olyan szagok vonzzák áldozatukhoz, amelyek kialakulását gének is jelentősen befolyásolják. A kutatók abban bíznak, hogy hamarosan sikerül azonosítaniuk ezeket a géneket.

A vizsgálatban a sárgaláz és a dengue-láz vírusok legfőbb terjesztője, az egyiptomi csípőszúnyog preferenciáit vizsgálták. Ha sikerül beazonosítani, mi alapján találnak rá a szúnyogok az emberekre, akkor könnyebb lesz védekezni e súlyos betegségek ellen is.



A patkányok is felismerik a fájdalmat

A patkányok és az emberek fájdalmas arckifejezései nagyon hasonlóak. Meg is jelent egy fényképes útmutató, ami segít megítélni, mekkora fájdalmat érez a tesztalany patkánykísérletek során. Az emberek számára tehát egy patkányt figyelve meglehetősen egyértelmű, mit élhet át az állat, de azt nem lehetett tudni, hogy a patkányok világában is hordoznak-e jelentést a fájdalomgrimaszok, vagy egyszerűen fiziológiai reakciók eredményét látjuk. Vajon hogyan reagálnak a patkányok fajtársuk fájdalmára? – ezt a kérdést vizsgálták meg japán kutatók.
Lefényképeztek három patkányt semleges helyzetben, majd készült fotó róluk enyhe elektromos áramütés után is. Utóbbi képeken jól látszott az összehúzódott testtartás és a jellegzetes fájdalomgrimasz. 104 hím patkányt letesztelve a kétféle fotóval egyértelművé vált, hogy a patkányok is felismerik a fájdalmat, hiszen ha választhattak, inkább a semleges fotók közelében üldögéltek. De az is kiderült, hogy a patkányoknak valószínűleg nem elég csak a fejet vagy csak a testet látniuk a fájdalom felismeréséhez, mivel nem reagáltak elkerüléssel a részben elhomályosított fotókra.
A vizsgálatban természetesen inkább az lett volna a meglepő, ha a patkányok nem reagálnak fájdalom kifejeződésére, hiszen az emberek érzelemfelismerő-képességének nyilván vannak evolúciós gyökerei. A hasonló vizsgálatok azonban lehetőséget adnak arra, hogy átgondoljuk, mikor etikus állatkísérleteket végezni. Az bizonyos, hogy a fájdalom kutatása fontos, de embereken kísérletesen nem vizsgálható, a sejttenyészetek és számítógépes szimulációk pedig erre alkalmatlanok, így az állatkísérletek bizonyos helyzetekben nem helyettesíthetők.


Ragadozó mimikri

Miért riasztják el a lepkék szemfoltjai a támadóikat? Felmerült, hogy nem a gerincesek szeméhez való hasonlóság, hanem a szembetűnő alakzat és forma az, ami riasztó hatású, vagyis az újdonságoktól való rettegés, esetleg „érzékelési túlcsordulás” miatt fordulnak vissza a ragadozók, ha szemfoltok villannak rájuk. Finn és francia kutatók most összehasonlították a két hipotézist. Széncinegéket lisztkukacokkal egy képernyő közelébe csalogattak, majd a támadás pillanatában egy képet vetítettek a zsákmány mögé. Ötféle képet váltogattak: egy nyitott és egy lehunyt szemű törpekuvikot (a baglyok szívesen vadásznak cinkékre), egy bagolyszemhez hasonló foltú tarkalepkét, egy olyan lepkét, ahol a bagolyszem-folt színeit megfordították, és egy digitálisan szemfolttalanított lepkét. Az eredmények szerint a madarak ugyanúgy megijedtek a szemfoltos lepkétől, mint a nyitott szemű bagolytól, viszont az átvariált színű szemfolt sokkal kevésbé hatott rájuk. Ez arra utal, hogy nem a szemfolt speciális színösszetétele vagy formája, hanem a bagolyszemhez való hasonlatossága riasztó. A szemfolt nélküli lepkétől szinte egyáltalán nem ijedtek meg a madarak. Érdekes, hogy a „szemtelen” bagoly inkább kíváncsiságot váltott ki a cinkékből, mint félelmet.

Szaporodási taktikák

A gyakrabban párosodó hímek bizonytalanabbak a saját szociális helyzetükben – legalábbis a feketecsápú dögbogaraknál.  Érzékenyebben reagálnak ellenfeleik méretére, mint a ritkábban párosodók, vagyis sokkal könnyebben feladják a harcot, ha náluk termetesebb ellenféllel kerülnek szembe, de rámenősebbek, ha a rivális kisebb.
A dögbogár állati tetemekbe vagy a közelükbe helyezi petéit. Azért vált népszerű kísérleti állattá, mert rovaroknál szokatlan módon gondozza, eteti az utódait.
Ha egy hím dögbogár rátalál egy tetemre, feromonokkal csalogatja magához a nőstényeket. De nem csak nőstények érkeznek ilyenkor, hanem rivális hímek is, amik megpróbálják elorozni tőle a leendő lárvabölcsőt. Rendszerint a legnagyobb hím győz, ő és a párja lesz a tetem birtokosa, ők számíthatnak a legtöbb utódra.
Az alárendeltek azonban nem tűnnek el a helyszínről, hanem taktikát váltanak. Többé már nem harcolnak, de a nőstények azért titokban lerakják a petéiket, a hímek pedig megpróbálnak minél gyakrabban és minél több nősténnyel párosodni. Külön tenyésztve a gyakran, illetve a ritkán párosodó bogarakat kiderült, hogy rivális hímek összecsapásainál a gyakrabban párosodó vérvonalra erősebben hat az ellenfél mérete, vagyis könnyebben feladják domináns pozíciójukat, ha a kihívó nagyobb náluk.
Gyakori, hogy a változó szociális környezethez gyors alkalmazkodást mutatnak az állatok, de arról még keveset tudunk, hogy ez hogyan történik. Ebben jelent előrelépést a dögbogaras-vizsgálat, amely szerint a szociális érzékenység erősen összefügghet a párosodási viselkedéssel.



A legnagyobbak korlátozzák a születésszámot

A nagyragadozók valószínűleg képesek arra, hogy saját populációjuk méretét ne bízzák kizárólag az erőforrásokra, hanem maguk is szabályozzák. Ez a feltételezés ellentmond annak az elterjedt vélekedésnek, hogy a ragadozók egyedszáma a zsákmányállatoktól függ, vagyis attól függően ingadozik, hogy éppen mennyi táplálék áll rendelkezésre.
Az elméletet kidolgozó kutatókat elsőként az gondolkoztatta el, hogy a gyakorlatilag ugyanazon az élőhelyen élő, és ugyanazokat a zsákmányállatokat fogyasztó dingók és rókák közül az előbbi egyedszáma stabil, az utóbbi viszont mértéktelenül nő. Amerikában is hasonló a helyzet: ott a bozótlakó madarak a prérifarkasoknak köszönhetik, hogy van esélyük a rókákkal és mosómedvékkel szemben. Ahonnan kiirtják a prérifarkasokat, ott az elszaporodó kisragadozók miatt gyorsan lecsökken a biodiverzitás, sok faj végleg eltűnik.

Számos faj életciklusának elemezése alapján úgy tűnik, hogy a 13-16 kg-osnál kisebb súlyú ragadozók gyakran szaporodnak, és sok az utódjuk. Az ennél nagyobbaknak viszont kevesebb kölyke születik, és több időt fektetnek az utódgondozásba. Emellett a nagyragadozó-fajok közel fele azzal is szabályozza az egyedszámát, hogy csak néhány csoporttag számára teszi lehetővé a szaporodást. A farkasoknál és a hiénáknál például a domináns nőstények megölik az alárendelt nőstények kölykeit. Ezután az egész csapat közösen neveli a megmaradt kicsinyeket. Ez persze eddig is ismert volt, de az a feltételezés, hogy a csúcsragadozók szaporodása – szoros összefüggésben a csoportszerkezetükkel - önszabályozó, és a kisragadozók féken tartásával hozzájárulnak az élőhelyük fenntartásához, olyan újdonság, ami jelentős hatással lehet a fajmegőrzési programokra. De talán már túl késő: az élőhelyek napjainkra olyan jelentősen feldarabolódtak, hogy alig van már a bolygón olyan hely, ahol a nagyragadozók stabil csoportokban élhetnek. Csak a tanulság marad utánuk: a legnagyobbak és legfélelmetesebbek gondoskodnak róla, hogy az élőhelyük egyensúlyban maradjon. 

A bölcsőben eldől a sorsuk

Az örökítőanyag (DNS) kémiai módosításával kutatóknak sikerült szabályozni a floridai ácshangyák méretét. A gének információtartalmát a módosítás nem érintette, csak az aktivitásuk változott.
A floridai ácshangyának kétféle dolgozója van. A hat mm-nél kisebbek gondozzák a lárvákat és táplálékot keresnek, a körülbelül kétszer akkora, erős rágójú példányok viszont a ragadozókat tartják távol. Genetikailag nem különböznek egymástól, de akkor mi okozza testméret eltérését? Kanadai kutatók azt feltételezték, hogy ún. epigenetikai folyamatok állnak a háttérben. A sejtek általában a DNS metilációjával érik el, hogy bizonyos gének ki- vagy bekapcsolt állapotban legyenek, vagyis készüljön-e róluk géntermék. Így alakul ki a sejtek felépítése és funkciója is, ezért lehetséges, hogy ugyan minden sejtünk ugyanazt a DNS-t tartalmazza, a zsírsejt mégis másképp működik, mint a szívizomsejt. A metiláltság növelése kisebb hangyákat eredményezett, a csökkentése viszont nagyobbakat. Ez nem jelenti azt, hogy minden egyes gén metiláltsága egyformán változott. A kicsi hangyákban például az EGFR nevű, a növekedésben szerepet játszó gén metiláltsága jelentősen csökkent. Ennek a génnek a blokkolásával nagyobbra nőnek a hangyák.
Természetes körülmények között az, hogy egy hangya milyen típusú dolgozó lesz, főként attól függ, hogy mennyi táplálékot és gondoskodást kap lárvakorában. Az utánpótlás gondozása valószínűleg a kísérlet által feltárt mechanizmussal fejti ki a hatását.