A madárijesztők egyik fajtája az elriasztani kívánt állatfaj egy elhullott példányát teszi közszemlére. Innen ered a „Láttam én már karón varjút” mondás, ami annyit tesz, hogy nem ijedek meg a fenyegetéstől. A varjak azonban tényleg megijednek ̶ a népi tapasztalatok szerint elkerülik azt a területet, ahol fajtársuk teteme hever. Amerikai kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a ragadozók elkerülésére is alkalmas-e a módszer. A rövid válasz: igen. Varjútetem jelenlétében szabadon élő rövidcsőrű varjak, ahogy várható volt nem, vagy jóval később közelítették meg a kihelyezett élelmet, és megtámadták az idegen embereket, illetve a kutatók által kihelyezett kitömött rőtfarkú ölyvet is. Az elpusztult fajtárs tehát erős vészjel a varjak számára. Ugyanakkor egy másik fajú tetem nem riasztja meg őket: egy szintén városi, tehát jól ismert madár, a szirti galamb teteme nem váltott ki a varjakból reakciókat. Érdekes aspektusa a vizsgálatnak, hogy a varjak személy szerint megjegyezték, és legalább hat hétig emlékeztek rá, hogy kit láttak a halott fajtársuk mellett. Nem véletlenül írja Fekete István a Lutrában: „Ha Miklós, a vadász fényes csövű puskájával felkéretőzik valamelyik kocsira, messzire elkerülik [a varjak] a kocsit”. A szerzők azt is megjegyzik, hogy érdemes a varjútetemeket eltávolító embereknek álcázniuk magukat, különösen városi környezetben, ahol a varjak agresszívabbak lehetnek.
