Ragadozó mimikri

Miért riasztják el a lepkék szemfoltjai a támadóikat? Felmerült, hogy nem a gerincesek szeméhez való hasonlóság, hanem a szembetűnő alakzat és forma az, ami riasztó hatású, vagyis az újdonságoktól való rettegés, esetleg „érzékelési túlcsordulás” miatt fordulnak vissza a ragadozók, ha szemfoltok villannak rájuk. Finn és francia kutatók most összehasonlították a két hipotézist. Széncinegéket lisztkukacokkal egy képernyő közelébe csalogattak, majd a támadás pillanatában egy képet vetítettek a zsákmány mögé. Ötféle képet váltogattak: egy nyitott és egy lehunyt szemű törpekuvikot (a baglyok szívesen vadásznak cinkékre), egy bagolyszemhez hasonló foltú tarkalepkét, egy olyan lepkét, ahol a bagolyszem-folt színeit megfordították, és egy digitálisan szemfolttalanított lepkét. Az eredmények szerint a madarak ugyanúgy megijedtek a szemfoltos lepkétől, mint a nyitott szemű bagolytól, viszont az átvariált színű szemfolt sokkal kevésbé hatott rájuk. Ez arra utal, hogy nem a szemfolt speciális színösszetétele vagy formája, hanem a bagolyszemhez való hasonlatossága riasztó. A szemfolt nélküli lepkétől szinte egyáltalán nem ijedtek meg a madarak. Érdekes, hogy a „szemtelen” bagoly inkább kíváncsiságot váltott ki a cinkékből, mint félelmet.

De Bona et al., Roy Soc Proc B

A legnagyobbak korlátozzák a születésszámot

A nagyragadozók valószínűleg képesek arra, hogy saját populációjuk méretét ne bízzák kizárólag az erőforrásokra, hanem maguk is szabályozzák. Ez a feltételezés ellentmond annak az elterjedt vélekedésnek, hogy a ragadozók egyedszáma a zsákmányállatoktól függ, vagyis attól függően ingadozik, hogy éppen mennyi táplálék áll rendelkezésre.

Az elméletet kidolgozó kutatókat elsőként az gondolkoztatta el, hogy a gyakorlatilag ugyanazon az élőhelyen élő, és ugyanazokat a zsákmányállatokat fogyasztó dingók és rókák közül az előbbi egyedszáma stabil, az utóbbi viszont mértéktelenül nő. Amerikában is hasonló a helyzet: ott a bozótlakó madarak a prérifarkasoknak köszönhetik, hogy van esélyük a rókákkal és mosómedvékkel szemben. Ahonnan kiirtják a prérifarkasokat, ott az elszaporodó kisragadozók miatt gyorsan lecsökken a biodiverzitás, sok faj végleg eltűnik.

Számos faj életciklusának elemezése alapján úgy tűnik, hogy a 13-16 kg-osnál kisebb súlyú ragadozók gyakran szaporodnak, és sok az utódjuk. Az ennél nagyobbaknak viszont kevesebb kölyke születik, és több időt fektetnek az utódgondozásba. Emellett a nagyragadozó-fajok közel fele azzal is szabályozza az egyedszámát, hogy csak néhány csoporttag számára teszi lehetővé a szaporodást. A farkasoknál és a hiénáknál például a domináns nőstények megölik az alárendelt nőstények kölykeit. Ezután az egész csapat közösen neveli a megmaradt kicsinyeket. Ez persze eddig is ismert volt, de az a feltételezés, hogy a csúcsragadozók szaporodása – szoros összefüggésben a csoportszerkezetükkel - önszabályozó, és a kisragadozók féken tartásával hozzájárulnak az élőhelyük fenntartásához, olyan újdonság, ami jelentős hatással lehet a fajmegőrzési programokra. De talán már túl késő: az élőhelyek napjainkra olyan jelentősen feldarabolódtak, hogy alig van már a bolygón olyan hely, ahol a nagyragadozók stabil csoportokban élhetnek. Csak a tanulság marad utánuk: a legnagyobbak és legfélelmetesebbek gondoskodnak róla, hogy az élőhelyük egyensúlyban maradjon. 

Wallach et al., 2015, OIKOS