Rascal, a hódító mosómedve

A divat nem csak ruha-, autó- és kutyafajta-választásunkra hat, de akár egy egész ország élővilágára is. Japánban óriási károkat okoz egy olyan állat, ami egy népszerű rajzfilm-sorozat hatására került az országba.
A sorozat ötletét adó könyv magyarul is kapható, „Barátom a mosómedvém, Rascal” címen. Egy kisfiú befogad egy elárvult mosómedvekölyköt, akivel egy éven át elválaszthatatlan barátokká válnak.  Egészen addig, amíg Rascal (Csibész) ivarérett nem lesz, és a korábban szelíd állattal egyre több a gond. Verekszik a környékbeli hím mosómedvékkel, fosztogatja a szomszédok tyúkóljait. A fiú végül egy erdő szélén szabadon engedi barátját.
Japánban 1977-ben vetítették a sorozatot először. A japánok a mosómedvét ekkoriban még csak az állatkertből ismerhették. Ettől fogva azonban minden gyerek saját mosómedvét akart, és sokan meg is kapták: volt olyan év, amikor 1500 mosómedve érkezett az országba. Mire a kormány észbe kapott és betiltotta az importot, már késő volt.
Néhány gyerek szándékosan engedte el mosómedvéjét, akár kedvenc rajzfilmjének főhőse. Más állatok egyszerűen elszöktek. A mosómedvék azóta az ország szinte valamennyi szögletét meghódították. Évente körülbelül 300 000 dollárnyi mezőgazdasági kárt okoznak csak Hokkaidó szigeten, ökológiai pusztításuk pedig felbecsülhetetlen. Mindenevők, kisebb gerinceseket és számos gerinctelen fajt is fogyasztanak - köztük veszélyeztetett fajokat -, felszámolták a szürke gémek egyes szaporodási helyeit, veszettséget és parazitákat terjesztenek. A japánok mégsem egyeznek bele, hogy hadjáratot indítsanak a mosómedvék ellen.  A szigetország tanácstalan, mit tegyen a hódítókkal. Az egyetlen ellenszere annak, hogy hasonló eset többé ne fordulhasson elő, az ismeretterjesztés. A mosómedve nem való háziállatnak, és a legjobb természetes élőhelyén hagyni – Észak- és Közép-Amerikában.

Akiba et al., 2013, Human Dimensions of Wildlife



A fertőzött egér nem fél a macskától

Egy parazita, ami körülbelül minden harmadik emberben is megtalálható, csökkenti a rágcsálók félelmét a ragadozóktól. Az egysejtű Toxoplasma gondii így hamarosan egy macska bélrendszerébe kerülhet, ahol életciklusának szexuális szakasza folyik.  A köztigazdák, köztük az ember szervezetébe a macskaszéklettel szennyezett porral vagy fertőzött nyers hússal jut be a kórokozó. Ott megindul aszexuális szaporodása, ami tünetmentes  vagy enyhe influenzaszerű tünetekkel jár - kivéve a legyengült immunrendszerű szervezeteknél és a magzatoknál. A Toxoplasma ugyanis átjut a méhlepényen, és a magzatban vízfejűséget, agyvelőgyulladást, vakságot okozhat. (Emiatt vizsgálják meg terhes nőknél, hogy átestek-e toxoplazmózison). A Toxoplasmát a skizofréniával is kapcsolatba hozzák, mert skizofrénekben az átlagosnál gyakoribb a fertőzés. Általánosan elterjedt vélekedés szerint az idegrendszeri tüneteket az agyban kialakuló Toxoplasma-ciszták (hólyagok) okozzák, de a PLoS One folyóirat friss tanulmánya alapján lehet, hogy más mechanizmus áll a háttérben. Azok az egerek ugyanis, amelyek átestek egy Toxoplasma-fertőzésen, de végül megszabadultak a parazitától és ciszta sem képződött az agyukban, még négy hónappal később is mutatták a fertőzöttség viselkedési tüneteit, tehát nem kerülték el az eléjük helyezett macskavizeletet. Ez arra utal, hogy a Toxoplasma nem cisztaképződéssel, hanem más, ma még nem ismert módon programozza át az agy működését.   


Menni vagy maradni? A szaporodás és az éhség indítja útnak a tigriscápákat

A cápatámadások után gyakran mészárlást indítanak a helyiek, és halomra ölik a ragadozókat. Fél évszázada tartja magát az a nézet, hogy az egyik legveszélyesebb fajként számon tartott tigriscápák territoriálisak, ezért a további tragédiák megelőzhetők, ha írmagjuk sem marad a környéken. Egy friss kutatás most cáfolja ezt a hiedelmet. Papastamatiou és kollégái szerint a tigriscápák legfeljebb néhány hetet töltenek egy-egy helyen, azután általában továbbúsznak. Az öldöklésnek tehát semmi értelme, a támadások nem lesznek kevésbé gyakoriak, viszont kipusztíthatja a már amúgy is veszélyeztetett fajt.
A kutatók hét év alatt 100, a Hawaii-szigetek körül élő tigriscápát láttak el jeladóval. Hawaii-on október és december közt megnő a cápatámadások gyakorisága. Ezzel közel egyidőben az ivarérett nőstények negyede a fő szigetekhez húzódik, valószínűleg azért, hogy itt hozza világra kicsinyeit. Más egyedek vándorútjainak feltehetően a szigetenként változó táplálékkínálat az oka, szoros összefüggésben a víz felszíni hőmérsékletével és az algavirágzással.
Egyelőre nem világos, miért támadnak emberre a tigriscápák kora ősszel, de a biológusok számára a cápák mozgásának feltérképezése önmagában is jelentős eredmény. Noha a vándorló gerinces fajok között gyakori, hogy bizonyos egyedek nem indulnak útnak, a halak, különösen a csúcsragadozók „menni vagy maradni” döntésének okairól eddig nagyon keveset tudtunk.

Papastamtiou et al., 2013, Ecology 

Fülig ér a szája

A Gardiner békának süketnek kellene lennie, de nem az. Válaszol más békák kuruttyolására, holott nincs dobhártyája.
Ha egy embernek hiányzik a dobhártyája és azok a hallócsontok, amik a dobhártyától a belső fülhöz vezetnék a rezgést, a szervezetét elérő hanghullámok energiája szinte teljesen elvész, így tökéletesen süket lesz. A parányi, 11 mm-es Gardiner békának sincsenek meg az említett szervei, mégis meghallja, ha körülötte hangoskodnak fajtársai. Ez arra utal, hogy valamelyik más szerve vette át a középfül szerepét. Vajon melyik?
Francia kutatók nagyfelbontású röntgenkészülékkel vizsgálták meg a mindössze körömnyi béka testét. Többféle szimulációval kimutatták, hogy a békák belső fülét övező csontok és az apró tüdő is alkalmatlan arra, hogy a dobhártya helyett továbbítsák a levegő rezgéseit. A szájüreg viszont, amit csak vékony szövetek választanak el a belső fültől, 5,7 Hz-nél rezonálni kezd, vagyis felerősíti az ekkora frekvenciájú hangokat. A béka saját hangja pedig épp ilyen! A Gardiner béka szája tehát tökéletesen alkalmazkodott ahhoz, hogy hallhatóvá tegye a fajtársak hangját. De csak azt: a hangvisszajátszásos felvételek tanúsága szerint ugyanis e kétéltűek kizárólag a magukfajták hangjára reagálnak, más fajokéra nem. Lehet, hogy ez az egyetlen hang, amit a Gardiner békák érzékelnek a világból!