Öngyógyítás

Jól ismert, hogy a csimpánzok gyógynövényekkel kezelik a betegségeiket. A fiatalok megtanulják az idősebbektől, hogy melyik növény milyen része, mekkora adagban hatásos malária, hasmenés és férgek ellen. Az arapapagájok agyagot csipegetnek, amivel semlegesítik a testükben felhalmozódott méreganyagokat.

Az utóbbi években azonban kiderült, hogy nem csak ezek a kifejezetten találékony fajok élnek öngyógyító praktikákkal. Egy, a Science-ben közzétett tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy sok állat ösztönösen, tanulás nélkül alkalmaz bizonyos hatóanyagokat.

A legmegdöbbentőbb megfigyelések szerint számos állatfaj nem is a maga, hanem rokonai érdekében keresi a gyógyhatású növényeket. Ha a muslicaszülő észrevesz egy parazita darazsat, alkoholban gazdag talajt keres petéinek, ami megóvja a lárvákat a fertőzéstől. Erdei hangyák tűlevelű fák gyantáját szállítják be a bolyba, baktériumellenes hatása miatt. A parazitákkal küszködő Danaida-lepke olyan kutyatejen helyezi el petéit, ami távol tartja az élősködőket, hogy ha ő maga már nem is tud megszabadulni a nemkívánatos vendégektől, legalább az utódai legyenek egészségesek. Nagyon hasonlít ez ahhoz, ahogyan az emberszülők próbálják egészséges étrendre szoktatni gyerekeiket. 

Az öngyógyításnak ökológiai és evolúciós következményei is vannak. Nálunk is jól ismert faj a gyapjaspille, ami időről-időre elszaporodik és tarra rágja az erdőket. A petecsomók emelkedő száma alapján idén is várható az invázió. A tömeges elszaporodásban szerepe lehet annak is, hogy a hernyók keresik a mérgező vegyületekben dús leveleket, mert a méreganyagok gátolják a hernyókat megbetegítő vírusok terjedését.

A gyógyhatású vegyületek olykor kifejezetten a szervezet védekező mechanizmusát támogatják. Legalábbis erre utal az, hogy a méhek örökítőanyagából sok immunrendszerrel kapcsolatos gén hiányzik, és a hangyákhoz hasonlóan ők is gyantával (propolisszal) védekeznek a bakteriális fertőzésekkel szemben.  A méhészek ezt sokáig nem tudták, és kiszelektálták méheikből a gyantagyűjtő viselkedést.  Ez lehet az egyik oka annak, hogy az utóbbi években aggasztó méreteket öltött a méhpusztulás.

Az állatok megfigyelése nyomán akár saját nyavalyáink gyógyításához is találhatunk új hatóanyagokat. A csimpánzok kedvelt gyógynövényeiből például olyan vegyületeket vontak ki, amelyek gátolják a daganatos sejtek szaporodását. Persze némely faj olyasféle kezeléshez fordul, amit már mi is évezredekkel ezelőtt felfedeztünk: az ecetmuslicák lárvái például alkohollal irtják ki a bennük fejlődő parazita darazsak lárváit – azok ugyanis sokkal kevésbé bírják ezt a szert, mint a gazdaszervezet.

Kép:

Danaida lepke a szerzőtől: http://www.ns.umich.edu/new/images/self-medication-in-animals-much-more-widespread-than-believed-orig-20130411.jpg

arapapagájok:  http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Parrots_at_a_clay_lick_-Tambopata_National_Reserve,_Peru-8c.jpg

Az államalkotók negatív plakátjai

Az államot irányító pártok bonyolult kommunikációs stratégiákkal élnek. Ennek egyik eleme az, amikor az utcán lejárató plakátok jelennek meg, azzal az üzenettel, hogy az ellenfelet tanácsos elkerülni. A méheknél ugyan nincsenek pártok, de vannak „államalkotó” fajok, amelyek az emberekhez hasonlóan roppant kifinomult kommunikációs rendszerrel rendelkeznek. Veszély esetén például vegyi anyagokat, feromonokat termelnek. Ha egy háziméh megszúr valamit – vagy valakit – a többiek azonnal odasereglenek és támadásba lendülnek. Ilyenkor ugyanis a fullánk melletti mirigyből több mint 40 vegyületből, köztük izopentil-acetátból álló szaganyag szabadul fel, ami vonzza és védekezésre serkenti a méheket. Egy másfajta vészferomon nem vonzó, hanem ellenkezőleg, taszító hatású. Ezt akkor bocsátja ki a méh, ha nektárgyűjtés közben megtámadja egy ragadozó. A veszélyzónában elhelyezett taszító feromonokat tekinthetjük a méhek negatív plakátjainak.

A kutatók mindeddig bizonytalanak voltak abban, hogy a megtámadott méhek szándékosan helyezik-e ki ezeket a hirdetéseket, vagy a riasztó hatású feromonok véletlenül szabadulnak fel, a sérülések melléktermékeként. A kérdés megválaszolásához francia és spanyol kutatók 3 magányos és 4 társas méhfaj viselkedését hasonlították össze. Utóbbiak az államalkotók közül kerültek ki, amelyeknél az egyedek nagy többsége nem szaporodik, hanem családtagjai szaporodását segíti. A kutatók apró csipeszeket helyeztek el virágokon, amelyek az odaszálló méheket csapdába ejtették, mintha ellenségük, a karolópók karjai közé kerültek volna. Ezután elengedték a méheket, és figyelték, hogyan reagálnak a fajtársak a csapdát rejtő, „veszélyes” és a „kontroll” virágokra. Kiderült, hogy csak a társas méhek kerülték el a veszélyes virágokat. A magányosak nem különböztették meg a leszállópályákat, mivel csapdába esett fajtársaik nem hagytak maguk után szagnyomokat. Világossá vált tehát, hogy kizárólag az államalkotó méhek igyekeznek figyelmeztetni társaikat a veszélyre, az utcai negatív plakátokra emlékeztető hirdetéseikkel.

Llandres et al., 2013, Animal Behaviour