Az Oxford Egyetem kutatói szerették volna megtudni, pontosan hogyan terjedhetett el a viselkedés a cinegék között. Oxford közelében élnek a világ egyik legtöbbet tanulmányozott széncinkéi, 1940 óta gyűlnek róluk az adatok. Mára minden egyed microchipet visel és minden mozdulatuk digitális nyomot hagy. A kutatók itt láttak neki a vizsgálatuknak. Öt populációból befogtak két-két egyedet, és megtanították őket, hogyan szerezhetnek táplálékot egy dobozból. A doboz kinyitásának két módja volt, minden madár csak az egyiket tanulta meg. Ezután szabadon engedték a madarakat, és az élőhelyükön számos dobozt helyeztek el. Ezek automatikusan leolvasták a melléjük repülő madár chipjét, valamint azt, hogy hozzájutott-e a madár a táplálékhoz, és a két lehetséges módszer közül melyiket használta.
Húsz nappal később a kontroll csoportokban, ahol nem voltak „tanítók”, jóval kisebb arányban nyitották ki a dobozt a madarak. Az adatok elemzésével világossá vált, hogy a madarak tanulnak egymástól. Mivel a doboz rögzítette, kik tartózkodnak még a közelben sikeres táplálékszerzéskor, meg lehetett rajzolni a csoport szociális hálóját. Egy olyan egyed, amelyik beavatott madár mellé került, tizenkétszer nagyobb eséllyel tanulta meg a technikát, mint a tudatlanok társai.
A madarak ráadásul ragaszkodtak a demonstrátor módszeréhez, sőt, minél több idő telt el, annál inkább mentek a többség után. Egy évvel később, több doboznélküli hónap és a madarak 60%-ának elpusztulása után a madarak még mindig a jól bevált módon oldották meg a feladatot, és az az évben kikelt fiatalok közt még gyorsabban terjedt el a módszer.
A társaktól való tanulást nagyon nehéz vadon élő állatok közt vizsgálni. Gyakorlatilag eddig egyetlen hasonló vizsgálatot ismerünk. A cerkófmajmoknál is azt találták, amit a cinkéknél: egy új területre költöző egyed még akkor is átveszi az ott élők szokásait, ha ez ellentmond korábbi ismereteinek.
