A nyílt-tengeri rókacápa igen félénk éjszakai jószág, ezért még úszás közben sem könnyű lencsevégre kapni, nemhogy vadászat során. Az angol illetőségű, de a terepmunkát a Fülöp-szigeteken folytató kutatóknak is éveket kellett várni erre az eseményre. A mostani megfigyeléseket is csak annak köszönhetik, hogy a túlhalászat okozta táplálékhiány miatt a cápák kénytelenek nappal is vadászni a felszínközeli vizekben.
A cápa vadászati módszere kétféle lehet. A gyakoribb esetben beront a halrajba, ritkábban a raj mellé úszik. Ilyenkor úgy tűnik, már előre kiszemelt egy gyengébben úszó, esetleg már korábban megcsapott példányt. Ezután a farkával 180 fokos ívben csap egy óriásit, mindössze a másodperc egyharmad része alatt. A zsákmányhalak nem csak az ütéstől, hanem a csapás által keltett hullámoktól is megszédülnek. Az ütés erejét jól jellemzi, hogy buborékképződés kíséri, vagyis a vízben oldott gázok a nyomásváltozás miatt kiválnak. Egyetlen farokcsapás kettő-hét szardíniával végez, ezért ez a vadászati taktika rendkívül hatékony. Valószínűleg azért alakult ki a rókacápa jellegzetesen hosszú farka, hogy segítse a vadászatot, bár a biztosabb következtetéshez még tudni kellene, hogy a rajokat alkotó szardínián kívül milyen egyéb fajok szerepelnek a cápaétlapon. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy e porcos halak agyafúrtabbak, mint amilyennek eddig gondoltuk őket. Mivel gyakran kisebb csoportokban vadásznak, és egyszerre csapnak a farkukkal, még az sem kizárt, hogy valamiféle együttműködés is kialakul a csapattagok között.
Oliver et al., 2013, PLOS One
