Nem sokat törik a fejüket a fiatal Anelosimus studiosus póklányok azon, mihez kezdjenek felnőtt
korukban. A harciasabbak vadásznak, biztonsági őrnek és szövőnőnek állnak, míg
a szelídebbek a kicsinyeket gondozzák. És jól teszik, hiszen a szelídeknél az
agresszívak kétszer hatékonyabbak a zsákmányolásban, nyolcszor ügyesebbek a betolakodók
hatástalanításában, a hálóik pedig 64%-kal tovább tartanak. A szelídek ugyanakkor
gondosan őrzik a petéket, majd felöklendezett táplálékkal etetik a kicsiket. Gyámságuk
alatt kétszer annyi kispók növekszik fel, mint a táplálékot féltékenyen őrző,
sőt az utódokat tápláléknak tekintő agresszívek mellett.
Az Észak és Dél-Amerikában is elterjedt pókfaj akár 50
egyedből álló kolóniákban él. Az együttes erővel szőtt hálóval sokkal nagyobb
zsákmányt is elkaphatnak, mint egyedül. A kolónia tagjai egyformán néznek ki,
de a viselkedésük eltérő. Ha két egyedet beteszünk egy dobozba és másnap
megnézzük, mi történt velük, a következőt láthatjuk: ha az egyik sarokban hálót
találunk, akkor mindkét egyed szelíd. Ha legalább egyikük agresszív, akkor két
ellentétes sarokba húzódnak; ilyenkor egy már ismert szelíddel külön letesztelve
őket meggyőződhetünk róla, melyikük agresszív.
Az A. studiosusnál
tehát hasonló a munkamegosztás a kolónián belül a hangyákéhoz, de velük
ellentétben a külsejük nem, kizárólag a viselkedésük tér el egymástól. Az ma
még nem világos, hogy a két eltérő személyiségű csoport ténylegesen segíti-e
egymást, vagyis a szelídek gondozzák-e az agresszívak utódait és az agresszívak
megosztják-e a zsákmányt a szelídekkel. Az viszont biztos, hogy a tanulmány új
utat mutat az állatközösségek struktúrájának vizsgálatához, jelezve, hogy
fizikai különbségek nélkül, csak a viselkedés alapján is kialakulhatnak „kasztok”.
Kapcsolódó bejegyzés: A szelídség evolúciós zsákutca?
