 |
| Tara, a kísérlet egyik alanya |
A zene iránti rajongásunk evolúciós gyökereit
legegyszerűbben úgy tárhatjuk fel, ha megvizsgáljuk, hogyan reagálnak a zenére
legközelebbi rokonaink, az emberszabású majmok. Az már kiderült, hogy a
csimpánzok jobban szeretik a csöndet a nyugati (európai) zene helyett, de ez
még nem jelenti azt, hogy általánosságban elutasítanák a zenét. Noha a pop, a
blues és a klasszikus zene különbözőnek tűnik, valójában hasonló akusztikus
mintázatot követnek, ritmikailag egyszerűek: ütemen belül egyenletesen erős hangsúlyok
jellemzik őket, és lehet, hogy ez nem tetszik a csimpánzoknak. Talán
fenyegetésnek, kihívásnak érzékelik, mert a csoportbéli rangsorrendet gyakran
ritmusos hangokkal, tárgyak ütögetésével, tapsolással, dobogással fejezik ki.
Ahhoz, hogy kiderüljön, milyen akusztikus paramétereket kedvelnek az
emberszabásúak, más kultúrák zenéit kell lejátszani nekik.
Az afrikai és az indiai zene ütemformái bonyolultabbak az
európainál, az ütemen belüli hangsúlyozás nem egyenletes. A japán viszont
hasonló a nyugatihoz. Egy kísérletben tizenhat kifejlett csimpánznak afrikai
(akan), indiai (rága) vagy japán (taiko) zenét játszottak le amerikai kutatók.
Az afrikai és indiai zenénél a csimpánzok több időt töltöttek a hangszóróhoz
közel, a japánnál viszont a kifutó legcsendesebb részeire húzódtak. Érdemes
volt tehát a kutatóknak kilépni a saját kultúrkörükből, hiszen kiderült, hogy a
(bonyolult ütemformájú) zene szeretete nagyon ősi jellegzetességünk lehet.
