Hím hormonok segítenek a női elnyomóknak

Egy kis tesztoszteron, és a nőstény makik máris úgy viselkednek, mint a hímek. Azoknál a makiknál, ahol a nőstények dominálnak, magasabb a nőstények tesztoszteronszintje, mint a nemi szempontból egyenjogú fajoknál.

Az emlősfajoknál ugyan ritka, de a makifélék közé tartozó lemúrok világában nem, hogy a nőstények megharapják a párjukat, kiveszik a kezükből a finomabb falatokat, ellökdösik őket a legjobb pihenőhelyekről, vagyis ők ellenőrzik az erőforrások elosztását. Ugyanolyan gyakran hagynak szagnyomokat is, a területük határainak megjelölésére, mint a hímek. Furcsa ez, ha tudjuk, hogy a domináns nőstények – például a foltos hiénák – nagyobbak, erősebbek a párjuknál, a lemúrok viszont nem. Mi lehet a magyarázata nőstény makik rámenősségének? A Duke Egyetem kutatói szerint a viselkedés hormonális okokra vezethető vissza. A kutatók megmérték hat lemúrfaj egyedeinek tesztoszteronszintjét. Úgy találták, hogy ugyan a hímeké minden fajnál magasabb, mint az ellenkező nem képviselőinél, de a nőstényeké nem egyforma: négy, ősibb eredetű fajnál magasabb, kettőnél alacsonyabb. Az előző négynél a nőstények dominálják a hímeket, az utóbbi kettőnél viszont a két nem ugyanolyan státuszú. Elképzelhető, hogy a nőstények érzékenyebbek a tesztoszteron hatásaira, mint a hímek, és ezért alacsonyabb hormonszint mellett is agresszívebbé válnak. A fajok evolúciós szétválása alapján valószínű, hogy a maszkulin nőstények képviselik az ősibb formát.

Petty és Drea, 2015, Scientific Reports

Az állatok hatása autista gyerekekre

Kevés etológus életéről készül játékfilm, de Temple Grandin kivétel. Autizmusa ellenére, vagy éppen azért, ő korunk egyik legelismertebb szakértője nagy gazdasági állatok tartásával kapcsolatban. Grandin szerint az autizmus olyan gondolkodással járhat, ami segít megérteni bizonyos állatfajok viselkedését. Nem mindegyikét, persze. De úgy tűnik, hogy a tengerimalac azon állatok közé tartozik, ami jótékony hatást vált ki autizmus spektrumzavarral élő gyerekekből. Egy friss vizsgálatban amerikai és ausztrál kutatók egy csuklóra helyezhető eszközzel azt mérték, hogyan változik gyerekek bőrének elektromos vezetőképessége, miközben hármas csoportokban csendesen vagy hangosan olvasnak, illetve egy játékkal vagy tengerimalaccal játszanak. A vezetőképesség a szervezet érzelmi izgalom, stressz, fizikai aktivitás hatására nő, és nyugalom vagy unatkozás során csökken. Minden csoport (összesen 33) egy 5-12 éves autista és két „tipikusan fejlődő” gyerekből állt. Az eredmények szerint a tipikus gyerekek valószínűleg unták az olvasási helyzeteket és a játékot, mert alacsonyabb volt a bőrük vezetőképessége, az autista gyerekek viszont feltehetően izgultak, szorongtak. A tengerimalac azonban jelentősen változtatott a képen: a tipikus gyerekek izgatottá váltak, az autisták viszont megnyugodtak, ellazultak. Az állattal való játék tehát markánsan eltérő biológiai hatást váltott ki az autista és a tipikus gyerekekben. Az autizmus spektrumzavarral élő gyerekek nevelőinek érdemes megfontolniuk, hogy vannak-e olyan alkalmak, amikor például egy tengerimalaccal mérsékelhetik a gyermek szorongását társas helyzetekben.

O’Haire és mtsai, 2015, Developmental Psychobiology

Kép forrása: itt

Kit szeretnek a szúnyogok?

A szúnyogok nem válogatás nélkül csapnak le áldozatukra. Régóta ismert, hogy a nőstények, amelyeknek madarak vagy emlősök vérére van szükségük ahhoz, hogy a petéik kifejlődhessenek, kifejezetten kedvelnek egyes embereket, másokat viszont elkerülnek. A terhes nők például nagyon vonzóak számukra, és a maláriás betegek is, főként akkor, amikor leginkább fertőzőképesek. Egy brit-amerikai vizsgálat alapján egyértelmű, hogy a géneknek is fontos szerepe van abban, kit támadnak meg a vérszívók. A kutatók ikerpárokat kértek meg arra, hogy egy Y-alakú cső száraiba tegyék be az egyik alkarjukat. A csőben húsz kiéhezett nőstény szúnyog dönthetett arról, hogy az Y melyik szárába repül. Az azonos génkészlettel rendelkező egypetéjű ikreket egyforma valószínűséggel választották a szúnyogok, a kétpetéjű ikrek között – akik genetikailag nem egyformák – viszont különbséget tettek. A szúnyogokat tehát olyan szagok vonzzák áldozatukhoz, amelyek kialakulását gének is jelentősen befolyásolják. A kutatók abban bíznak, hogy hamarosan sikerül azonosítaniuk ezeket a géneket.

A vizsgálatban a sárgaláz és a dengue-láz vírusok legfőbb terjesztője, az egyiptomi csípőszúnyog preferenciáit vizsgálták. Ha sikerül beazonosítani, mi alapján találnak rá a szúnyogok az emberekre, akkor könnyebb lesz védekezni e súlyos betegségek ellen is.

Fernández-Grandon és mtsai, 2015, PLoS One

A patkányok is felismerik a fájdalmat

A patkányok és az emberek fájdalmas arckifejezései nagyon hasonlóak. Meg is jelent egy fényképes útmutató, ami segít megítélni, mekkora fájdalmat érez a tesztalany patkánykísérletek során. Az emberek számára tehát egy patkányt figyelve meglehetősen egyértelmű, mit élhet át az állat, de azt nem lehetett tudni, hogy a patkányok világában is hordoznak-e jelentést a fájdalomgrimaszok, vagy egyszerűen fiziológiai reakciók eredményét látjuk. Vajon hogyan reagálnak a patkányok fajtársuk fájdalmára? – ezt a kérdést vizsgálták meg japán kutatók.

Lefényképeztek három patkányt semleges helyzetben, majd készült fotó róluk enyhe elektromos áramütés után is. Utóbbi képeken jól látszott az összehúzódott testtartás és a jellegzetes fájdalomgrimasz. 104 hím patkányt letesztelve a kétféle fotóval egyértelművé vált, hogy a patkányok is felismerik a fájdalmat, hiszen ha választhattak, inkább a semleges fotók közelében üldögéltek. De az is kiderült, hogy a patkányoknak valószínűleg nem elég csak a fejet vagy csak a testet látniuk a fájdalom felismeréséhez, mivel nem reagáltak elkerüléssel a részben elhomályosított fotókra.

A vizsgálatban természetesen inkább az lett volna a meglepő, ha a patkányok nem reagálnak fájdalom kifejeződésére, hiszen az emberek érzelemfelismerő-képességének nyilván vannak evolúciós gyökerei. A hasonló vizsgálatok azonban lehetőséget adnak arra, hogy átgondoljuk, mikor etikus állatkísérleteket végezni. Az bizonyos, hogy a fájdalom kutatása fontos, de embereken kísérletesen nem vizsgálható, a sejttenyészetek és számítógépes szimulációk pedig erre alkalmatlanok, így az állatkísérletek bizonyos helyzetekben nem helyettesíthetők.

Nakashima et al., 2015, Royal Society Open Science

Ragadozó mimikri

Miért riasztják el a lepkék szemfoltjai a támadóikat? Felmerült, hogy nem a gerincesek szeméhez való hasonlóság, hanem a szembetűnő alakzat és forma az, ami riasztó hatású, vagyis az újdonságoktól való rettegés, esetleg „érzékelési túlcsordulás” miatt fordulnak vissza a ragadozók, ha szemfoltok villannak rájuk. Finn és francia kutatók most összehasonlították a két hipotézist. Széncinegéket lisztkukacokkal egy képernyő közelébe csalogattak, majd a támadás pillanatában egy képet vetítettek a zsákmány mögé. Ötféle képet váltogattak: egy nyitott és egy lehunyt szemű törpekuvikot (a baglyok szívesen vadásznak cinkékre), egy bagolyszemhez hasonló foltú tarkalepkét, egy olyan lepkét, ahol a bagolyszem-folt színeit megfordították, és egy digitálisan szemfolttalanított lepkét. Az eredmények szerint a madarak ugyanúgy megijedtek a szemfoltos lepkétől, mint a nyitott szemű bagolytól, viszont az átvariált színű szemfolt sokkal kevésbé hatott rájuk. Ez arra utal, hogy nem a szemfolt speciális színösszetétele vagy formája, hanem a bagolyszemhez való hasonlatossága riasztó. A szemfolt nélküli lepkétől szinte egyáltalán nem ijedtek meg a madarak. Érdekes, hogy a „szemtelen” bagoly inkább kíváncsiságot váltott ki a cinkékből, mint félelmet.

De Bona et al., Roy Soc Proc B

Szaporodási taktikák

A gyakrabban párosodó hímek bizonytalanabbak a saját szociális helyzetükben – legalábbis a feketecsápú dögbogaraknál.  Érzékenyebben reagálnak ellenfeleik méretére, mint a ritkábban párosodók, vagyis sokkal könnyebben feladják a harcot, ha náluk termetesebb ellenféllel kerülnek szembe, de rámenősebbek, ha a rivális kisebb.

A dögbogár állati tetemekbe vagy a közelükbe helyezi petéit. Azért vált népszerű kísérleti állattá, mert rovaroknál szokatlan módon gondozza, eteti az utódait.

Ha egy hím dögbogár rátalál egy tetemre, feromonokkal csalogatja magához a nőstényeket. De nem csak nőstények érkeznek ilyenkor, hanem rivális hímek is, amik megpróbálják elorozni tőle a leendő lárvabölcsőt. Rendszerint a legnagyobb hím győz, ő és a párja lesz a tetem birtokosa, ők számíthatnak a legtöbb utódra.

Az alárendeltek azonban nem tűnnek el a helyszínről, hanem taktikát váltanak. Többé már nem harcolnak, de a nőstények azért titokban lerakják a petéiket, a hímek pedig megpróbálnak minél gyakrabban és minél több nősténnyel párosodni. Külön tenyésztve a gyakran, illetve a ritkán párosodó bogarakat kiderült, hogy rivális hímek összecsapásainál a gyakrabban párosodó vérvonalra erősebben hat az ellenfél mérete, vagyis könnyebben feladják domináns pozíciójukat, ha a kihívó nagyobb náluk.

Gyakori, hogy a változó szociális környezethez gyors alkalmazkodást mutatnak az állatok, de arról még keveset tudunk, hogy ez hogyan történik. Ebben jelent előrelépést a dögbogaras-vizsgálat, amely szerint a szociális érzékenység erősen összefügghet a párosodási viselkedéssel.

Carter et al., 2015, Evolution

A legnagyobbak korlátozzák a születésszámot

A nagyragadozók valószínűleg képesek arra, hogy saját populációjuk méretét ne bízzák kizárólag az erőforrásokra, hanem maguk is szabályozzák. Ez a feltételezés ellentmond annak az elterjedt vélekedésnek, hogy a ragadozók egyedszáma a zsákmányállatoktól függ, vagyis attól függően ingadozik, hogy éppen mennyi táplálék áll rendelkezésre.

Az elméletet kidolgozó kutatókat elsőként az gondolkoztatta el, hogy a gyakorlatilag ugyanazon az élőhelyen élő, és ugyanazokat a zsákmányállatokat fogyasztó dingók és rókák közül az előbbi egyedszáma stabil, az utóbbi viszont mértéktelenül nő. Amerikában is hasonló a helyzet: ott a bozótlakó madarak a prérifarkasoknak köszönhetik, hogy van esélyük a rókákkal és mosómedvékkel szemben. Ahonnan kiirtják a prérifarkasokat, ott az elszaporodó kisragadozók miatt gyorsan lecsökken a biodiverzitás, sok faj végleg eltűnik.

Számos faj életciklusának elemezése alapján úgy tűnik, hogy a 13-16 kg-osnál kisebb súlyú ragadozók gyakran szaporodnak, és sok az utódjuk. Az ennél nagyobbaknak viszont kevesebb kölyke születik, és több időt fektetnek az utódgondozásba. Emellett a nagyragadozó-fajok közel fele azzal is szabályozza az egyedszámát, hogy csak néhány csoporttag számára teszi lehetővé a szaporodást. A farkasoknál és a hiénáknál például a domináns nőstények megölik az alárendelt nőstények kölykeit. Ezután az egész csapat közösen neveli a megmaradt kicsinyeket. Ez persze eddig is ismert volt, de az a feltételezés, hogy a csúcsragadozók szaporodása – szoros összefüggésben a csoportszerkezetükkel - önszabályozó, és a kisragadozók féken tartásával hozzájárulnak az élőhelyük fenntartásához, olyan újdonság, ami jelentős hatással lehet a fajmegőrzési programokra. De talán már túl késő: az élőhelyek napjainkra olyan jelentősen feldarabolódtak, hogy alig van már a bolygón olyan hely, ahol a nagyragadozók stabil csoportokban élhetnek. Csak a tanulság marad utánuk: a legnagyobbak és legfélelmetesebbek gondoskodnak róla, hogy az élőhelyük egyensúlyban maradjon. 

Wallach et al., 2015, OIKOS