A vizsgálat a következőképpen zajlott: egy helyiség középső részében a tesztalany kapott némi ropogtatnivalót. Ezt egyik oldalról, tőle elzártan, csoporttársa, másik oldalról pedig egy idegen bonobo figyelte sóváran. Ők csak akkor juthattak be a középső részbe és férhettek hozzá a táplálékhoz, ha a tesztalany kinyitotta az ajtajukat. Már az is meglepő, hogy az állatok java része így tett: 14-ből mindössze három mutatkozott fukarnak, a többiek kinyitották valamelyik oldalajtót. De nem ám a csoporttársukat engedték be magukhoz, hanem az idegent! A falatozók ezután legtöbbször a másik ajtót is kinyitották, és – mintha még nem lenne elég a váratlan fordulatokból – jellemzően az idegen nyitott ajtót a tesztalany csoporttársának. Egy csimpánz nem tenné ki magát annak a kockázatnak, hogy ismeretlen fajtársai számbeli fölénybe kerüljenek, mert ezzel igencsak kockáztatná testi épségét. A bonobok viszont az 51 tesztalkalom alatt egyetlen egyszer sem mutattak agressziót.
További kísérletek azt igazolták, hogy a saját táplálék megosztásához nagyon fontos a szociális kontaktus lehetősége. Ha ezt megvonják az állatoktól, akkor nem osztozkodnak, vagyis ha az adakozót nincs mód hátbaveregetni, nincs részéről áldozat sem.
Ez lényeges különbség az emberekhez képest - ne vádoljuk tehát saját fajunkat kőszívűséggel. Mint ezt a jótékonysági akciók és tudományos vizsgálatok egyaránt igazolják, az emberek - a bonobókkal ellentétben - akkor is szívesen adományoznak ismeretlenek számára, ha kilétük homályban marad és nem kapnak érte elismerést. Az igaz, hogy az anonim felajánlott összeg általában kisebb, mint a névvel címkézett, és ebben azért kicsit emlékeztetünk rokonainkra.
Tan and Hare, 2013, PLOS One
