A madaraknál is kialakulhatnak kulturális hagyományok

Az etológiakönyvek rendszerint nem hagyják ki a brit cinegék tejesüveg-nyitó viselkedésének elemzését. A házak kapujába letett üvegek fedőfóliáin az 1920-as években jelentek meg először apró lyukak: néhány cinke rájött, hogyan férhet hozzá a tejszínhez. A viselkedés gyorsan terjedt, 1950-ben már úgy tűnt, Nagy-Britannia valamennyi cinegéje tejszínt reggelizik.

Az Oxford Egyetem kutatói szerették volna megtudni, pontosan hogyan terjedhetett el a viselkedés a cinegék között. Oxford közelében élnek a világ egyik legtöbbet tanulmányozott széncinkéi, 1940 óta gyűlnek róluk az adatok. Mára minden egyed microchipet visel és minden mozdulatuk digitális nyomot hagy. A kutatók itt láttak neki a vizsgálatuknak. Öt populációból befogtak két-két egyedet, és megtanították őket, hogyan szerezhetnek táplálékot egy dobozból. A doboz kinyitásának két módja volt, minden madár csak az egyiket tanulta meg. Ezután szabadon engedték a madarakat, és az élőhelyükön számos dobozt helyeztek el. Ezek automatikusan leolvasták a melléjük repülő madár chipjét, valamint azt, hogy hozzájutott-e a madár a táplálékhoz, és a két lehetséges módszer közül melyiket használta.

Húsz nappal később a kontroll csoportokban, ahol nem voltak „tanítók”, jóval kisebb arányban nyitották ki a dobozt a madarak. Az adatok elemzésével világossá vált, hogy a madarak tanulnak egymástól. Mivel a doboz rögzítette, kik tartózkodnak még a közelben sikeres táplálékszerzéskor, meg lehetett rajzolni a csoport szociális hálóját. Egy olyan egyed, amelyik beavatott madár mellé került, tizenkétszer nagyobb eséllyel tanulta meg a technikát, mint a tudatlanok társai.

A madarak ráadásul ragaszkodtak a demonstrátor módszeréhez, sőt, minél több idő telt el, annál inkább mentek a többség után. Egy évvel később, több doboznélküli hónap és a madarak 60%-ának elpusztulása után a madarak még mindig a jól bevált módon oldották meg a feladatot, és az az évben kikelt fiatalok közt még gyorsabban terjedt el a módszer.

A társaktól való tanulást nagyon nehéz vadon élő állatok közt vizsgálni. Gyakorlatilag eddig egyetlen hasonló vizsgálatot ismerünk. A cerkófmajmoknál is azt találták, amit a cinkéknél: egy új területre költöző egyed még akkor is átveszi az ott élők szokásait, ha ez ellentmond korábbi ismereteinek.

Aplin et al., 2014, Nature

Kutyák és farkasok

Mi változott meg a háziasítás során a kutyában? Világszerte több kutatócsoport keresi a választ. Van aki csak a genom sajátosságait hasonlítja össze, akár régészeti leletek felhasználásával is, mások viszont ma élő kutyák és farkasok viselkedésében keresnek különbségeket. Magyarországon az ELTE Etológia Tanszékén 2001-ben indultak meg az ilyen jellegű vizsgálatok. Az itteni tapasztalatok alapján Virányi Zsófia és még két kollégája 2009-ben Ausztriában nyitotta meg a Wolf Science Centert. A ma Ernstbrunnben, Bécstől körülbelül 40 kilométerre, egy vadasparkban működő központban nemzetközi csoport vizsgálja igen intenzíven, miben tér el ugyanúgy emberek által csoportban nevelt, majd elválasztás után kifutóban tartott timber farkasok és keverék kutyák viselkedése.

Egyik legutóbbi vizsgálatsorozatuk - amit teljes egészében egyelőre csak konferenciákon mutattak be – jelentős visszhangot váltott ki a külföldi tudományos ismeretterjesztő sajtóban. Az újságírók felkapták azt a kijelentést, hogy a háziasítás során valami elveszett a kutyából. Kevésbé kooperál fajtársaival, nem annyira figyel rájuk, esetenként jóval agresszívabb is, mint a farkasok. De vajon valóban arra utalnak a kísérleti eredmények, hogy a háziasítás során a kutya figyelmetlen és együttműködésre képtelen faj lett? Mi állhat a jelenségek hátterében?

Az előadásokon több vizsgálat eredményét összegezték a kutatók. Ugyanabban a falkában élő állatok elé táplálékot helyeznek, és hagyják őket enni. Meglepő módon, míg a farkasok többnyire békésen esznek egymás mellett, a kutyák közül a szubmisszív (alárendelt) nem mer enni a domináns társaságában. Egyenként tesztelve őket egy szobában kiderül, hogy míg a kutyáknál képes egy ember megvédeni a sajátjának nyilvánított táplálékát (egy székre helyezett húsdarabot), a farkasok addig trükköznek, amíg az embert megkerülve és kiabálását figyelmen kívül hagyva megkaparintják azt.

Néhány hetes korukban ugyanezek a farkasok hevesen tiltakoztak, ha egy ember megpróbált tőlük elvenni egy darab húst, a kutyák viszont békésen tűrték, hogy kihúzzák a szájukból a falatot.

Más jellegű tesztek eredményei szerint a kutyák jobban követik emberek gesztikuláris jeleit, mint a farkasok, utóbbiak azonban ügyesebbek, ha a jeleket ember helyett egy kutyáról kell leolvasni. A farkasok akkor is jobban teljesítenek, ha egy feladat megoldását egy kutyától lehet ellesni.

Összességében tehát úgy tűnik, a farkasok jobban odafigyelnek egymásra, ugyanakkor megvédik táplálékukat, sőt, igyekeznek megszerezni másét. A kutyák viszont kevésbé figyelnek oda más kutyákra, és ha magukénál erősebb akarattal találkoznak táplálékkal kapcsolatos helyzetekben, visszahúzódnak. Vajon ez azt jelenti, hogy a farkasok együttműködőbbek és falkatársaikkal toleránsabbak? Aligha. Inkább arról van szó, hogy a háziasítás során az ember a leginkább irányítható, gátolható egyedek kiválogatásával és továbbszaporításával olyan fajt hozott létre, amelynek egyedei jellemzően alárendeltként viselkednek társas helyzetekben. Így a falkában domináns farkasok azt tanulták meg, hogy – bármennyire szeretnék - nem képesek kisajátítani a táplálékot, mert a többiek mindent megtesznek azért, hogy szintén megszerezzék, amire vágynak. A domináns kutya viszont néhány próbálkozás után rájött, hogy a hatalma nagy, falkatársai félnek a közelébe jönni evés közben, ha kellően agresszívnak mutatkozik. (A Wolf Science Centerben nem szóltak rá ezért a kutatók, de átlagos kutyatartók természetesen hamar elrendezik az ilyen hatalmi villongásokat.) A háziasítás során beépített gátolhatóság következtében a kutyák, ellentétben a farkasokkal, már nem képesek falkaként közös élelemszerzésre, vagyis táplálékellátásukban az emberre vannak utalva (még a kóbor kutyák is többnyire hulladékon élnek.) Megjelenésük is jelentősen megváltozott, a lógó fülek, rövid farkak, hosszú, egyszínű vagy foltos bunda nehezebbé teszi a vizuális kommunikációt; nem csoda, ha kevésbé olvasnak egymás testjelzéseiből, mint a farkasok. Alárendeltségre való hajlamuk miatt amúgy is sokkal inkább igazodnak a domináns egyed elvárásaihoz. Szocializációjuk idején feltehetően az ember válik számukra legfőbb igazodási ponttá, ez is szerepet játszhat abban, hogy jobban figyelnek rá kommunikációs helyzetben, mint a farkasok. 

Wolf Science Center publications

Még több kép

Élveboncolás

Nem is gondolnánk, hogy még egy hatvan tonnás, tizenöt méteres óriásnak is van félnivalója. A déli simabálnákat Argentínában olyan gyakran támadják meg levegővételkor a sirályok, hogy kénytelenek voltak új trükköt kifejleszteni a felszínre úszáshoz.

Az 1970-es években figyelték meg a kutatók először, hogy a felszínre emelkedő bálnák hátából bőr- és zsírcafatokat tépnek ki a sirályok, akár 20 cm-es sérüléseket okozva. Akkoriban ez még ritkán fordult elő, három és fél évtizeddel később viszont már a bálnák 77%-án mutatkoztak a sirályok ütötte sebek. Időközben ugyanis a madarak egyre jobban rászoktak a könnyű zsákmányra, másrészt el is szaporodtak, köszönhetően a környező halászatok és hulladéklerakók tevékenységének.

A bálnák sebei könnyen elfertőződnek, főleg, ha támadás előtt a sirály a szeméttelepen turkált. De egészen biztosan fájdalmat is okoznak, máskülönben nem töltenék a bálnák a nappali órák negyedét azzal, hogy megpróbálják kicselezni a madarakat. Különösen az anyák és a borjak helyzete nehéz, hiszen 80%-ban ők a célpontok.

A helyi közösségek adománygyűjtő programot indítottak arra, hogy csökkentsék a sirályok számát, de közben a bálnák is megpróbálnak védekezni a maguk módján. Az utóbbi 3 évben egyre gyakrabban csak a fejüket emelik ki a vízből, egy gyors légcserére. A technika energiaigényes, így valószínűleg a sebek mellett a kimerültség is szerepet játszik a Valdes-félsziget körüli nagy arányú borjúpusztulásban.

Fazio et al., 2014. Marine Biology

A kölyökgyilkosság evolúciója

Azt a típusú kölyökgyilkosságot, amikor egy emlőscsoport élére kerülő hím megöli az ott lévő kölyköket, sokáig beteges viselkedésnek tekintették a kutatók. Az 1970-es évek közepén merült fel először, hogy a hímnek valójában komoly szaporodási előnye származik abból, ha az utód nélkül maradt nőstények újra fogamzóképesek lesznek, és ő termékenyítheti meg őket. Azóta több száz fajnál figyeltek meg hasonló viselkedést, közéjük tartoznak az egerek, oroszlánok, medvék, vízilovak, lovak, csimpánzok és gorillák. Némelyiknél kifejezetten elterjedt: minden második medvepávián-kölyköt egy felnőtt hím öl meg. A fajok rokonságát elemezve kiderült, hogy a viselkedés a 160 millió éves emlősevolúció során többször és egymástól függetlenül jelent meg, olyan fajokban, amelyeknek közös jellegzetességeik vannak. Az egyik az, hogy nőstényeik az év bármelyik szakaszában szülhetnek. Az évente csak meghatározott időszakban ivarzó nőstényeknél semmi értelme a mészárlásnak, hiszen utána úgyis meg kell várni az ivarzási időszakot.

További közös jellegzetesség, hogy a faj olyan csoportokban él, ahol a szaporodás csak kevés számú hím előjoga. Ilyen esetekben azoknak a hímeknek lesz a legtöbb leszármazottjuk, amelyek képesek hatalmat szerezni egy soknőstényes csoportban.
A hatalomnak természetesen ára is van. A hímnek sietnie kell, hiszen egy rátermettebb bármikor letaszítja a trónjáról. Mivel a nőstények nagyjából mást sem csinálnak, mint kölyköt nevelnek, az új háremúrnak csak akkor van esélye saját utódokra, ha előbb likvidálja más apa kölykét. A leendő anyák természetesen megpróbálnak védekezni a gyilkosságok ellen. Ennek leghatékonyabb módja az, hogy minél több hímmel párosodnak – kisebb az esély arra, hogy a hím öljön, ha a kölyök akár az övé is lehet.

Lukas és Huchard, 2014, Science