Csikkekkel az élősködők ellen

A város sajátos élőhely, de a madarak felveszik a kesztyűt: hangosabban, magasabb frekvencián  énekelnek, hogy az autózaj ellenére is elérjék fajtársaikat; kihasználják az éjjeli lámpák fényét, így jóval több ideig ehetnek, mint vidéki rokonaik; és hasznos segítői a köztisztasági vállalatnak a cigarettacsikkek újrahasznosításával. Mivel a városi madár száraz növényi szárat, mohát aránylag keveset talál, de szemetet annál inkább, azzal béleli ki a fészkét. A szétszálazott füstszűrő puha és meleg fészekanyag, de mint arra mexikói kutatók rámutattak: a parazitákat is távoltartja. A paraziták gyakori és kellemetlen vendégei a fészkeknek, a madarak pedig rendszerint különböző, aromás illóolajokat tartalmazó növények beépítésével próbálják csökkenteni a számukat. A városokban, ahol hiányoznak ezek a növények, viszont sok a szemetelő dohányos, remek praktika lehet a cigaretta rovarölő összetevőinek (úgymint nikotin, kátrány, hidrogén-cianid, arzén, fenol, ammónia…) bevetése. A kutatók először is igazolták, hogy a paraziták valóban kerülik a használt füstszűrőt. Majd 28 házi veréb és 29 házi pirók fészek átvizsgálásával megállapították, hogy minél több volt a csikkanyag a fészekben, annál kevesebb az élősködő. A történet végére persze itt még nem kerülhet pont, hiszen nem tudjuk, hogy az új lakberendezési divat valóban a fiókák javára válik. Lehet, hogy a szülőket csak a puha fészakanyag csábította el, a cigaretta méreganyagai pedig többet ártanak a család egészségének, mint a paraziták. De ha mégis a rovarölő hatás az elsődleges, akkor le a kalappal: íme, az alkalmazkodás egy újabb ragyogó példája.

Suarez-Rodriguez et al., 2012, Biology Letters

A csípésrend embereknél is számít

Képzeljük el, hogy felcsapunk tojástermelőnek! Egyik első ötletünk biztosan az lesz, hogy a lehető legtöbb tojás termeléséhez a legjobban tojó tyúkokat kell beszereznünk. Igen ám, de ha ezeket a madarakat nem egymástól elkülönítve tartjuk, hanem  csoportban, akkor a teljes tojáshozam messze elmarad majd a várakozásainktól. Történetesen ugyanis a legjobban tojó tyúkok igen versengő természetűek, ezért folytonosan megharcolnak a táplálékért és a pihenőhelyért, a sok stressz és sérülés miatt pedig nem marad energia a tojásrakásra. A tyúkok akkor teljesítenek a legjobban, ha megszilárdul köztük a csípésrend, és így vége szakad a harcias összecsapásoknak.

Meglepő módon olykor az emberi csoportok teljesítőképessége is a tyúkokéhoz hasonlóan működik. Amerikai kutatók azt a feladatot adták egyetemi hallgatóknak, hogy alkossanak szavakat 16 betűből, majd a szavakból mondatokat úgy, hogy minden csoporttagtól szerepeljen bennük egy szó. A feladat tehát nagy összehangoltságot és minden tagtól aktív részvételt kívánt. Kiderült, hogyha  csupa törekvő, domináns emberből állt a csoport, akkor az idő java része elment a vitatkozásra. De az sem volt jobb, ha mindenki beosztottként viselkedett, és nem akadt köztük senki, aki megszervezze a munkát. Azok a csoportok viszont, ahol vezető és beosztott is volt, tehát kialakult a hierarchia, remekül teljesítettek.

Ne feledjük azonban, hogy vannak olyan feladatok is, ahol a csapattagoknak nem kell együttműködniük a jó teljesítményért. Ha  mindenki egymástól függetlenül „termelhet”, mint a tojótyúkok önálló, ketreces tartásban – akkor a csoport jó eredményéhez nincs szükség hierarchiára, csak minél több kiváló munkatársra.

Ronay et al., 2012, Psychological Science

Ittas muslicák

Ha férfi lelkedet/Egy hölgyre föltevéd,/S az üdvösségedet/Könnyelműn tépi szét ;(…)/ Gondold meg és igyál:/ Örökké a világ sem áll – mintha a hoppon maradt ecetmuslicáknak szólna a Bánk bán opera bordala. Ha egy hím muslicát alkoholos vagy alkoholmentes itallal kínálnak, a választása azon múlik, párosodott-e azt megelőzően egy nősténnyel. Ha a nőstény visszautasítja közeledését, a hím az alkoholt választja. Az alkohol ugyanis, akárcsak a társas interakció, jutalomként működik. Ha az agyban a párosodás elmaradása miatt nem aktiválódtak a jutalmazási mechanizmusok, akkor az italozásban keres vigaszt. Ismerős? Többszázezer honfitársunk rendszeresen az alkoholba menekül problémái elől. Pedig ezzel csak növeli a gondot, hiszen a rendszeres alkoholfogyasztás függőséget okoz. A szervezet hozzászokik, egyre nagyobb mennyiségre van szükség ugyannak a hatásnak az eléréséhez. Alkohol hiányában megvonási tünetek jelentkeznek, köztük memória és tanulási zavarok. Nincs ez másképp a muslicáknál sem. Hat napon át alkoholizálásra fogott lárvák tanulási képessége kezdetben ugyan romlik, de néhány nap után már olyan jól hozzászoknak az alkoholhoz, hogy vízivó társaikhoz hasonló gyorsasággal társítanak egy vonzó illat és egy erős hőhatást. De ha kis időre, hat órára megvonják tőlük az alkoholt, megint „elbutulnak”, képtelenek megjegyezni, hogyha az illat felé közelednek, jól megpörkölődnek. Újabb adag alkohol hatására viszont visszatér a józan eszük. A muslicák egyébként rendkívül jól tolerálják az alkoholt – az emberek számára már enyhén mérgező, 0,05-0,08-as véralkoholszintnek megfelelő koncentrációt is elviselik. Az is nemrégiben derült ki róluk, hogy speciális idegpályával rendelkeznek a rothadó gyümölcsökből származó egyik vegyület, a geosmin észlelésére és elkerülésére.

Stensmyr et al., 2012, Cell

Pintymese

A legkisebb fiú a népmesék hőse. Eszének, ügyességének és jó szívének köszönhetően ő az, aki megfelel minden próbán, és  elnyeri a király leányának kezét, vele fele királyságát. Úgy tűnik, a mesének mély evolúciós gyökerei vannak: nemcsak az embereknél, hanem a zebrapintyeknél is a legkisebb testvér a leginkább kalandvágyó. A zebrapinty fészekalja rendszerint öt tojásból áll, és a tojó az első tojásnál megkezdi a kotlást. Így aztán a legnagyobb és legkisebb fióka kikelése között négy nap telik el. Ez jelentős hátrányt jelent a legkisebb számára, hiszen nála jóval nagyobb testvéreivel kellene küzdenie a szülők által hordott táplálékért. A nagyok magasabbra nyúlnak, nagyobbra tátják a szájukat, és ezért többet is ehetnek, gyorsabban növekednek, mint a kicsik. Egy brit vizsgálatból kiderült, hogy az első néhány nap egyenlőtlen felállása meghatározó a pintyek felnőttkori viselkedésére is. Több mint száz madár közül ugyanis a fészekaljak utolsóiként kelt egyedei viselkedtek legkíváncsibban egy számukra ismeretlen röpdében. Körülbelül tízszer olyan gyakran látogatták meg az etetőket az első fél óra alatt, mint társaik.  Kézenfekvő lenne azt gondolnunk, hogy ezek a madarak, legkisebbként, annyit küzdöttek testvéreikkel az élelemért, hogy ez mindörökre beléjük ivódott. De a helyzet nem ennyire egyszerű. Egy korábban végzett kísérlet eredménye szerint az eltérő korösszetételű fészekaljak legkisebbjei, hiába kapnak kevesebb táplálékot, ugyanúgy fejlődnek, mint a kutatók által kialakított fészekaljban élő azonos korúak. Ennek az az oka, hogy az egyidős, egyforma méretű fiókák összességében sokkal több energiát használnak el a táplálékért való tülekedésre. A méretkülönbség viszont mintha tudatosítaná a később kikelt, aprócska fiókában, hogy a küzdésnek nincs értelme, ő úgyis csak akkor kap enni, ha a többiek már jóllaktak. Jobban teszi, ha a megszerzett energiát nem sipítozásra, hanem növekedésre fordítja. A mesékben is megvárja a legkisebb fiú, amíg testvérei dolguk végezetlenül visszatérnek, és csak azután indul szerencsét próbálni.

Mainwaring and Hartley, 2012, Animal Behaviour

A mélymerülés titkai

Egy átlagosan edzett búvár, egy levegővel, segédeszköz nélkül, körülbelül húsz méterre tud lemerülni. A pápua új-guineai halászok viszont akár 30-40 méteres mélységben is szigonyoznak. Azok pedig, akik az életüket teszik fel a merülési rekordok beálíítására, súlyok segítségével 200 méter alá merülnek. De még a jelenlegi 214 méteres rekord is messze elmarad az oroszlánfókák teljesítményétől, amelyek gyakran 300 méteres mélységben kutatnak zsákmány után. Vajon hogyan képesek erre dekompressziós betegség nélkül? E betegséget az okozza, hogy a mélyben uralkodó nagy nyomás hatására a tüdőben lévő nitrogén a vérbe oldódik, majd felemelkedéskor buborékokat képez, amik elzárják a véráramlás útját. Lehetséges volna, hogy a fókák tüdeje a mélyben összeesik, és ezzel megakadályozza, hogy a tüdő gázai a vérbe oldódjanak? Kaliforniai kutatók választ találtak a kérdésre. Egy 82 kg-os nőstény oroszlánfókára olyan készüléket erősítettek, amellyel mérhető az artériás oxigén parciális nyomása. 48, átlagosan hat perces merülést vizsgálva kiderült, hogy 225 méter mélyen az oxigén nyomása drámaian lecsökkent, ami arra utal, hogy a tüdő léghólyagjai összeestek, és így lehetetlenné vált a gázok beoldódása – így a nitrogéné is - a vérbe. A fóka folytatta a merülést, mintegy háromszáz méterig, majd emelkedni kezdett. 247 méteren az oxigénnyomás újra nőtt, ami a tüdő kitágulására utal, és arra, hogy a hörgőkben tárolt oxigén beáramlott a léghólyagokba, segítve a felfelé úszást.
Bámulatos az oroszlánfóka merülési képessége, de még ezt is túlszárnyalja a császárpingviné (18 perc, 500 m) és az elefántfókáé (100 perc, 1500 méter).

McDonald and Ponganis, 2014, Biology Letters

Mit tegyünk az elefántokkal?

Egy ázsiai elefántbika akár öt tonnás is lehet, és ha feldühödik, semmi sem állja útját. Ha pedig nem az elefánt dühös, akkor az a gazdálkodó, akinek naponta 150 kg veteményét falja fel a hatalmas ormányos. Srí Lankán, az Indiától délre fekvő szigeten a hatezer elefántból évente kétszáz, a 17 millió lakosból pedig ötven veszti életét a súlyos konfliktusok miatt. Mivel az elefántok  megmaradt élőhelyének mindössze 16%-a védett, gyakran keresztezik az emberek útját. A természetvédők kilövés helyett a problémás elefántok áttelepítését javasolják nemzeti parkokba. De vajon sikerül-e beilleszkedniük az állatoknak az új élőhelyen? Erre kereste a választ Prithiviraj Fernando és három munkatársa. A kutatók  12, GPS nyakörvvel felszerelt elefántbika mozgását követték nyomon az áttelepítést követő három évben. Emellett ugyanennyi, helyben maradó jószágot is elláttak GPS nyakörvvel, ezek adataival vették össze az áttelepítettekét.

A természetvédők javaslata jónak tűnt, de mint kiderült, nem vált be. Dacára az elektromos kerítéseknek, a bikák valamennyien elhagyták a számukra kijelölt parkot, és sokkal több bajt okoztak, mint azelőtt. Míg a 12 helyben maradó elefánt átlagosan 282 négyzetkilométeres területen mozgott, az áttelepítettek négyszer ekkorán. Hárman hazafelé indultak, öten hosszas barangolásba kezdtek, mindössze négy maradt a környéken. Volt, amelyik nagyvárosban okozott káoszt, autókat és házakat rongált meg, embereket ölt.  A károk miatt öt bikát lőttek ki. Noha az áttelepítés az elefántok életben maradását szolgálta, valójában drasztikusan csökkentette a túlélési esélyeiket. 

Fernando et al., 2012, PLOS One

Szerkesztőségi

Most induló Etológia rovatunkban állatok viselkedésével kapcsolatos kutatásokat mutatunk be. Igyekszünk minél többféle témakörből válogatni, hűen ahhoz, hogy az etológia határtudomány – ötvözi többek között az ökológia, evolúciós kutatások, idegélettan eredményeit, vizsgálódik laborban és terepen egyaránt. Rovatvezetőnk, Dr. Kubinyi Enikő, aki közel két évtizede foglalkozik kutyák, farkasok és olykor robotok viselkedésének kutatásával, jelenleg az MTA-ELTE Összehasonlító Etológiai Kutatócsoport munkatársa.