Az ember különleges képessége a beszéd, de még nem tudjuk, milyen genetikai változások tették lehetővé a kialakulását. Valószínűleg igen fontos szerepet játszott a Foxp2 gén. Ha az emberi génváltozatot egérbe ültetik, akkor a „humanizált” egerek több és bonyolultabb vészkiáltást adnak le. Emellett az egyik, a tanulásban is szerepet játszó agyi régiójuk (striatum) aktivitása is megváltozik. Ahhoz, hogy kiderüljön, hogyan befolyásolja a Foxp2 a tanulást, kutatók megvizsgálták, milyen gyorsan tanulják meg a humanizált és a vad típusú egerek, hol találnak táplálékot egy labirintusban.
A tanulásnak, emlékezésnek két típusa van. A deklaratív tudatos erőfeszítést igényel, a procedurális a gyakorlás révén automatikusan működik. Például autóvezetésnél először megtanuljuk, hogyan kell kezelni a sebességváltót, forgatni a kormányt. Elegendő gyakorlás után a forgalomban már gondolkodás nélkül kanyarodunk. Hogy kiderüljön, a Foxp2 melyik tanulástípusra hat, az egerek a labirintustesztben tudatos körültekintést igénylő és a már begyakorlott tudást alkalmazó feladatot is kaptak. A humanizált egerek gyorsabban megszerezték a jutalmat, mint a vadak. Viszont ha csak az egyik típusú tudással lehetett jutalomhoz jutni, egyformán teljesítettek a csoportok. Ez arra utalt, hogy a kétféle tanulás valami módon befolyásolta egymást. A Foxp2 génnek az lehet a szerepe, hogy segítse a váltást a két tanulástípus között. Amikor a gyerekek beszélni tanulnak, akkor így térhetnek át a tudatos szóutánzásról az automatikus beszédre.
Igaz, az eredmények nem biztos, hogy a nyelvtanulásra is átválthatók, hiszen a kísérletben nem a beszédnél szokásos akusztikus ingerek érték az egereket. Ennek ellenére a kutatás mégis nagy előrelépés, mert genetikai, viselkedési, idegrendszeri és evolúciós ismereteket köt össze.
Maci Laci felhagyott a piknikkosarak fosztogatásával
Mióta medvebiztosak a Yellowstone Nemzeti Park szemetesei, a grizzlyk szemét helyett inkább pitypangot majszolnak. A grizzlymedvék mindenevők, változatos étlapjukon növény-, gomba- és állatfajok egyaránt megtalálhatók (ember csak igen ritkán – a Park 143 éves történetében összesen hétszer fordult elő medvetámadás miatt haláleset). A Yellowstone-ban élő medvék legalább 266 fajt fogyasztanak, leggyakrabban fűféléket, hangyákat, hereféléket és pitypangot, de a jávorszarvast, bölényt sem vetik meg, időnként pedig talaj fogyasztásával egészítik ki a diétát. Néhány évtizede viszont még a szemét volt a kedvenc eledelük. Az 1970-es évek elején, a parkba látogatók számának emelkedésével a medvék egyre inkább rákaptak a guberálásra, az medveürülékek 36%-ában szemetet is találtak a kutatók. Ma már ez egyáltalán nincs így, hiszen a látogatók is ügyelnek rá, hogy ne dobáljanak el semmit, megszűntek a nyilvános szemétlerakók, a hulladékgyűjtőket pedig úgy alakították át, hogy a medvék képtelenek legyenek kifosztani.
A kutatás jól mutatja, milyen gyorsan alkalmazkodnak a medvék az emberi jelenlét hatásához. A kutatók arra számítanak, hogy a klímaváltozás is alakít majd a medvék által elérhető fajok listáján. A folyamatos adatgyűjtéssel ezek a változások is nyomon követhetők.
A kutatás jól mutatja, milyen gyorsan alkalmazkodnak a medvék az emberi jelenlét hatásához. A kutatók arra számítanak, hogy a klímaváltozás is alakít majd a medvék által elérhető fajok listáján. A folyamatos adatgyűjtéssel ezek a változások is nyomon követhetők.
Színváltó ráják
Magyar kutató, Ari Csilla, ördögráják kutatásával foglalkozik Floridában. Öt, az Atlantis Akváriumban élő ráját figyelt meg és észrevette, hogy a halak hátán, úszóján és fején néhány percre fehér jegyek tűnnek fel táplálkozás előtt és szociális interakciók közben. Mivel a test színezete az ördögráják faji és egyedi azonosításának, egyedszám-becslésének, valamint a vándorlásuk követésének alapja, fontos lenne megérteni, mi okozza a színváltozást. A kutató feltételezése szerint a kommunikációban lehet szerepe.
Az akváriumi példányok közül kettő az atlanti ördögráják (Manta birostris) közé tartozik, a másik három viszont valószínűleg egy még nem elismert, kisebb méretű rokon fajhoz. Az atlanti ördögrája akár hét méteres úszófesztávolságú, 1,4 tonnás porcos hal. Testméretéhez képest a halak között az egyik legnagyobb aggyal bír. Óriási úszóival szinte szárnyal és a táplálékát – planktont, garnélákat, kisebb halakat - tereli a szájába. A bálnákhoz hasonlóan időnként kiugrik a vízből, egyelőre nem tudni pontosan, miért. Egy-két utódja egy évig fejlődik a testében, elevenen jön világra. Lassú szaporodása miatt fokozottan veszélyezteti a környezetszennyezés, a halászhálókba gabalyodás és a kínai gyógyászat miatti célzott halászás. Nagy mérete miatt csak néhány akvárium tartja, szabadon élő példányait pedig gyors úszásuk miatt nehéz követni, ezért különösen nehéz a kutatása.
Az akváriumi példányok közül kettő az atlanti ördögráják (Manta birostris) közé tartozik, a másik három viszont valószínűleg egy még nem elismert, kisebb méretű rokon fajhoz. Az atlanti ördögrája akár hét méteres úszófesztávolságú, 1,4 tonnás porcos hal. Testméretéhez képest a halak között az egyik legnagyobb aggyal bír. Óriási úszóival szinte szárnyal és a táplálékát – planktont, garnélákat, kisebb halakat - tereli a szájába. A bálnákhoz hasonlóan időnként kiugrik a vízből, egyelőre nem tudni pontosan, miért. Egy-két utódja egy évig fejlődik a testében, elevenen jön világra. Lassú szaporodása miatt fokozottan veszélyezteti a környezetszennyezés, a halászhálókba gabalyodás és a kínai gyógyászat miatti célzott halászás. Nagy mérete miatt csak néhány akvárium tartja, szabadon élő példányait pedig gyors úszásuk miatt nehéz követni, ezért különösen nehéz a kutatása.
Akár ötször olyan erősen ölel át egy függőleges faágat mászás közben egy kígyó, mint amekkora a testsúlya alapján szükséges lenne. Ez arra utal, hogy a biztonság sokkal fontosabb számára, mint az ereje kímélése.
Öt kígyófaj, köztük óriáskígyó és smaragdzöld piton famászási képességeit mérték meg amerikai kutatók. Függőleges csövekre nyomásérzékelő szenzorokat helyeztek, majd a csövet betekerték a teniszütők nyelét védő anyaggal, ami segített a kígyók kapaszkodásában. A cső tetejére egy sötét hengert illesztettek, ami ideális búvóhelyet kínált az állatoknak. Mind a tíz tesztelt kígyó mászás közben minimum kétszer, átlagosan háromszor erősebben szorította a csövet, mint amennyi elég lett volna a súlya megtartásához. Ez a stratégia lehetővé teszi, hogy váratlan eseményekhez is alkalmazkodjanak, és ne essenek le a fáról.
Az élőlények testfelépítésében magától értetődőnek vesszük a jelentős túlbiztosítást. A csontjaink például sokkal erősebbek, mint amennyire általában igénybe vesszük őket. De a viselkedés esetében hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a legtöbb állat kíméli az erőforrásait, és minden mozdulatot a lehető legkevesebb energiával hajt végre. Az óriáskígyók híresek arról, hogy rendkívül pontosan szabályozzák szorításukat – áldozatukat például csak akkor engedik el, amikor megérzik, hogy már nem ver a szíve. Ezért igencsak meglepte a kutatókat, hogy a kígyók milyen sok erőt fektetnek be a függőleges tárgyak megmászásához.
Öt kígyófaj, köztük óriáskígyó és smaragdzöld piton famászási képességeit mérték meg amerikai kutatók. Függőleges csövekre nyomásérzékelő szenzorokat helyeztek, majd a csövet betekerték a teniszütők nyelét védő anyaggal, ami segített a kígyók kapaszkodásában. A cső tetejére egy sötét hengert illesztettek, ami ideális búvóhelyet kínált az állatoknak. Mind a tíz tesztelt kígyó mászás közben minimum kétszer, átlagosan háromszor erősebben szorította a csövet, mint amennyi elég lett volna a súlya megtartásához. Ez a stratégia lehetővé teszi, hogy váratlan eseményekhez is alkalmazkodjanak, és ne essenek le a fáról.
Az élőlények testfelépítésében magától értetődőnek vesszük a jelentős túlbiztosítást. A csontjaink például sokkal erősebbek, mint amennyire általában igénybe vesszük őket. De a viselkedés esetében hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a legtöbb állat kíméli az erőforrásait, és minden mozdulatot a lehető legkevesebb energiával hajt végre. Az óriáskígyók híresek arról, hogy rendkívül pontosan szabályozzák szorításukat – áldozatukat például csak akkor engedik el, amikor megérzik, hogy már nem ver a szíve. Ezért igencsak meglepte a kutatókat, hogy a kígyók milyen sok erőt fektetnek be a függőleges tárgyak megmászásához.
Megdőlt a „kotlás” rekordja: 53 hónap
Négy és fél évig őrizte petéit egy mélytengeri polip (Graneledone boreopacifica), mialatt valószínűleg egyáltalán nem táplálkozott. Az eddigi rekordot is egy polipfaj tartotta 14 hónappal, míg a madarak közül a császárpingvin kotlik a leghosszabb ideig, két hónapig. A G. borepacifica azonban nem csak a peteőrzés hosszú idejével okozott meglepetést, hanem az életkorával is – a sekélyebb vizekben élő rokonai ugyanis nem élnek tovább 1-2 évnél.
Az elmúlt 25 évben a Monterey Bay kutatói néhány havonta mélytengeri merülést hajtanak végre. 2007 májusában egy ilyen alkalommal észrevették, hogy 1400 méter mélyen, 3°C-os hidegben egy függőleges sziklafalon egy polip ül olajbogyó-méretű, fehéres színű petéin. Az előző merülésénél az állat még nem volt ott. A következő négy és fél évben a búvárhajó tizennyolcszor látogatta meg ezt a helyet. Minden alkalommal látták a polipot, amit könnyen beazonosítottak a sebhelyeiről. Ahogyan teltek az évek, úgy lettek a peték egyre nagyobbak, a nőstény pedig egyre soványabb és sápadtabb. Soha nem látták táplálkozni, még a körülötte úszkáló rákokat sem igyekezett elkapni. A peték állandó gondoskodást igényeltek – anyjuk nem csak a ragadozókat tartotta távol, hanem arra is ügyelt, nehogy iszap rakódjon rájuk, és mindig oxigénben dús, friss víz áramoljon körülöttük.
Utoljára 2011 szeptemberében látták a nőstényt. Egy hónappal később már csak 160 üres peteburkot számolhattak össze a sziklaperemen. Az anya addigra valószínűleg már nem élt. A polipnőstények csak egyszer raknak petéket életükben, és szaporodásuk elkerülhetetlenül halállal végződik. De míg van olyan faj, ami inkább a peték számába invesztál és meg sem áll tízezerig, petegondozása pedig legfeljebb 1-3 hónap, a G. boreopacifica inkább kevesebb petét rak, de sokáig gondozza őket. A stratégia sikeres, hiszen a faj nagyon gyakori.
Az elmúlt 25 évben a Monterey Bay kutatói néhány havonta mélytengeri merülést hajtanak végre. 2007 májusában egy ilyen alkalommal észrevették, hogy 1400 méter mélyen, 3°C-os hidegben egy függőleges sziklafalon egy polip ül olajbogyó-méretű, fehéres színű petéin. Az előző merülésénél az állat még nem volt ott. A következő négy és fél évben a búvárhajó tizennyolcszor látogatta meg ezt a helyet. Minden alkalommal látták a polipot, amit könnyen beazonosítottak a sebhelyeiről. Ahogyan teltek az évek, úgy lettek a peték egyre nagyobbak, a nőstény pedig egyre soványabb és sápadtabb. Soha nem látták táplálkozni, még a körülötte úszkáló rákokat sem igyekezett elkapni. A peték állandó gondoskodást igényeltek – anyjuk nem csak a ragadozókat tartotta távol, hanem arra is ügyelt, nehogy iszap rakódjon rájuk, és mindig oxigénben dús, friss víz áramoljon körülöttük.
Utoljára 2011 szeptemberében látták a nőstényt. Egy hónappal később már csak 160 üres peteburkot számolhattak össze a sziklaperemen. Az anya addigra valószínűleg már nem élt. A polipnőstények csak egyszer raknak petéket életükben, és szaporodásuk elkerülhetetlenül halállal végződik. De míg van olyan faj, ami inkább a peték számába invesztál és meg sem áll tízezerig, petegondozása pedig legfeljebb 1-3 hónap, a G. boreopacifica inkább kevesebb petét rak, de sokáig gondozza őket. A stratégia sikeres, hiszen a faj nagyon gyakori.
A cápatámadások visszaszorítása nem egyszerű feladat. A mészárlás a statisztikai adatok szerint nem hatékony, tehát rendszerint nem sikerül kiirtani az embert megtámadó példányokat, ráadásul természetvédelmi szempontból is aggályos, mert veszélyeztetett fajok populációiban okoz még nagyobb kárt. A cápaháló rengeteg állatot öl meg, köztük delfineket, fókákat, rájákat, teknősöket és madarakat. A halálos cápatámadások esélye egyébként csekély: az USA-ban évente 0-3 ember hal meg cápatámadás miatt, míg villámcsapástól 76-szor, kutyatámadástól 33-szor, medvetámadástól kétszer annyian. Az ember sokkal veszélyesebb a cápára, mint fordítva, hiszen 25 milliószor több cápát öl meg, mint ahány cápa embert.
Némely tengerpartokon viszont a szokásosnál gyakoribbak a támadások. Brazília egyik 20 km-es partszakaszán 1992 és 2011 között 55-ször támadtak a cápák emberre, amiből 19 halállal végződött. 2004-ben a hét legveszélyesebb cápafaj (tigris-, bika-, feketefoltos, selyem-, karibi szirti-, csipkés pöröly- és nagy pöröly-) kifogására alkalmas horgászzsinórokat helyeztek el kutatók a part közelében. A kifogott cápákat a fürdőhelytől messze újra szabadon engedték. Az eredmény: nyolc év alatt a cápatámadások száma 97%-kal esett. Ugyan a célfajok aránya csak 7% volt a teljes fogásban, és a nem szándékosan foglyul ejtett állatoknak csak négyötöde maradt életben, de veszélyeztetett fajhoz tartozó egyed egyáltalán nem pusztult el. A kutatók szerint ezért jelenleg ez a cápatámadás-csökkentő módszer jár a legkevesebb ökológiai hatással.
Némely tengerpartokon viszont a szokásosnál gyakoribbak a támadások. Brazília egyik 20 km-es partszakaszán 1992 és 2011 között 55-ször támadtak a cápák emberre, amiből 19 halállal végződött. 2004-ben a hét legveszélyesebb cápafaj (tigris-, bika-, feketefoltos, selyem-, karibi szirti-, csipkés pöröly- és nagy pöröly-) kifogására alkalmas horgászzsinórokat helyeztek el kutatók a part közelében. A kifogott cápákat a fürdőhelytől messze újra szabadon engedték. Az eredmény: nyolc év alatt a cápatámadások száma 97%-kal esett. Ugyan a célfajok aránya csak 7% volt a teljes fogásban, és a nem szándékosan foglyul ejtett állatoknak csak négyötöde maradt életben, de veszélyeztetett fajhoz tartozó egyed egyáltalán nem pusztult el. A kutatók szerint ezért jelenleg ez a cápatámadás-csökkentő módszer jár a legkevesebb ökológiai hatással.
Mi okozza a háziállatok hasonló tulajdonságait?
Szelídebbek, gyakran lóg a fülük, rövidebb az arcorri
részük, fehér foltok jelennek meg a bundájukban – szinte minden háziasított
(domesztikált) gerinces állatra jellemzők ezek a jegyek. Régóta foglalkoztatja
a kutatókat, milyen gének változása áll a háttérben, de leggyakrabban csak
egy-egy tulajdonságra koncentrálnak. Pedig a jegyek valószínűleg összefüggenek.
A híres szovjet ezüstróka-háziasítási kísérletben a csak szelídségre – emberrel
szemben lecsökkent félelemre – szelektált rókák 45 generáció után nem csak
barátságosak, hanem kutyaszerűen ugatnak, csóválják a farkukat, sokuknak lóg a
füle, foltos a bundája, kunkorodik a farka. Hormonálisan is megváltoztak: évi
egy helyett kétszer tüzelnek, stresszhormon-szintjük a vad típushoz képest
alacsonyabb.
Egy új elmélet szerint ez a sokféle jellegzetesség azért
függ össze, mert a háziasítás az embrió velőlécének fejlődését, az onnan eredő
sejtek vándorlását szabályozó génekben okozott változást, amikből az
egyedfejlődés során a koponya egyes részei, fogak, fül, idegek, mellékvese és a
kültakaró színezetét adó pigmentsejtek képződnek. A háziasítás során a továbbtenyésztésre
kiválasztott szelídebb állatok valószínűleg enyhe velőléc-rendellenességet
hordoztak, ami többek között kisebb vagy rosszabbul fejlődő mellékvesével járt.
Emiatt a vad ősökhöz képest kevésbé reagáltak veszélyhelyzetekre, például az
ember jelenlétére, illetve a lassúbb fejlődés miatt hosszabbá vált a
szocializációs periódusuk, így több idejük maradt megtanulni, hogy az embertől
nem érdemes félni. A velőléc rendellenessége miatt melléktermékként a szelídebb
állatoknak kisebb az állkapcsa, a fogai, helyenként elégtelenül működnek a pigmentsejtjei,
a fül porcsejtjei. Az elmélet egy nagyon régi, még Darwin által felvetett
kérdésre adhat választ, és új irányt mutat a domesztikáció kutatásának.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)






