Egy átlagosan edzett búvár, egy levegővel, segédeszköz nélkül, körülbelül húsz méterre tud lemerülni. A pápua új-guineai halászok viszont akár 30-40 méteres mélységben is szigonyoznak. Azok pedig, akik az életüket teszik fel a merülési rekordok beálíítására, súlyok segítségével 200 méter alá merülnek. De még a jelenlegi 214 méteres rekord is messze elmarad az oroszlánfókák teljesítményétől, amelyek gyakran 300 méteres mélységben kutatnak zsákmány után. Vajon hogyan képesek erre dekompressziós betegség nélkül? E betegséget az okozza, hogy a mélyben uralkodó nagy nyomás hatására a tüdőben lévő nitrogén a vérbe oldódik, majd felemelkedéskor buborékokat képez, amik elzárják a véráramlás útját. Lehetséges volna, hogy a fókák tüdeje a mélyben összeesik, és ezzel megakadályozza, hogy a tüdő gázai a vérbe oldódjanak? Kaliforniai kutatók választ találtak a kérdésre. Egy 82 kg-os nőstény oroszlánfókára olyan készüléket erősítettek, amellyel mérhető az artériás oxigén parciális nyomása. 48, átlagosan hat perces merülést vizsgálva kiderült, hogy 225 méter mélyen az oxigén nyomása drámaian lecsökkent, ami arra utal, hogy a tüdő léghólyagjai összeestek, és így lehetetlenné vált a gázok beoldódása – így a nitrogéné is - a vérbe. A fóka folytatta a merülést, mintegy háromszáz méterig, majd emelkedni kezdett. 247 méteren az oxigénnyomás újra nőtt, ami a tüdő kitágulására utal, és arra, hogy a hörgőkben tárolt oxigén beáramlott a léghólyagokba, segítve a felfelé úszást.
Bámulatos az oroszlánfóka merülési képessége, de még ezt is túlszárnyalja a császárpingviné (18 perc, 500 m) és az elefántfókáé (100 perc, 1500 méter).
