De bárki, aki hallott már a beltenyésztés kedvezőtlen hatásairól gyaníthatta, hogy az intenzív rokonszaporítás időzített bombát rejt magában. Már a program kezdetén feltűnt a szakembereknek, hogy sok tojó nem a fészek közepére, hanem a peremére tojik. Természetes körülmények között ezek a tojások soha nem keltek volna ki – a nevelőszülők alá helyezve azonban megmaradtak, és a kikelt madarak szintén terjeszteni kezdték a hibás fészekrakás génjeit, méghozzá nagyon erőteljes ütemben. Míg az alapító tojó csak a fészek közepére tojt, 1989-ben a 35 tojó több mint fele ’peremtojó’ volt, vagyis komoly esélye lett annak, hogy a madár hamarosan képtelen lesz emberi segítség nélkül szaporodni. Márpedig egyetlen fajvédelmi program sem tarthat örökké – a fő cél egy stabil, önfenntartó, vadon élő populáció létrehozása. A természetvédők tehát megmentették a kipusztulástól a cinegelégykapót, de a beavatkozásukkal egyúttal sebezhetővé is tették, hajszál híján megfosztották az önálló szaporodás lehetőségétől. Mára azonban úgy tűnik, a kis fekete madár megmenekült: 1990 óta a fészekperem tojásai kiköltetlenül maradnak, így a hibás viselkedést mutató tojók száma 50%-ról 10%-ra csökkent. A konzervációbiológia talán legnagyobb kihívása az, amit a cinegelégykapó esetén láttunk: úgy növelni egy faj egyedszámát, hogy eközben a káros hatású gének gyakorisága ne emelkedjen.
Massaro et al., 2013, PLOS One
