Egy holland neurofiziológus 2009-ben egy etetőtállal, futókerékkel és mozgásérzékelő kamerával felszerelt, nyitott ketrecet helyezett el a kertje egyik nyugalmas pontján. A kisrágcsálók hamar felfedezték a táplálékforrást, evés után pedig a kerékbe is bemásztak, és futni kezdtek, átlagosan 1-2 percen át, pont annyi ideig, mint fogságban élő társaik. Három év alatt több, mint tízezerszer kapcsolt be a kamera: patkányok, cickányok, sőt még békák is bemásztak a kerékbe, de 10-ből egy felhasználó egér volt. Az állatok szemmel láthatóan élvezték a futást, ami nem vezetett sehová.
Az eddig is egyértelmű volt, hogy a fogságban tartott rágcsálók szeretnek futni: akár nagyon bonyolult zárakat is kinyitnak azért, hogy hozzáférjenek a kerékhez, és mozoghassanak kicsit. De az nem volt világos, hogy ez csak a fogságban tartásra, ingerszegény környezetre adott abnormális reakció, ami levezeti a feszültséget, enyhíti a stresszt vagy a természetes viselkedés része? A szabadon élő állatok vizsgálatával most már egyértelmű, hogy az utóbbi válasz a helytálló – pontosabban van a rágcsálópopulációnak olyan része, amelyik egyértelműen örömet talál a futásban. A kutatók hasonló érdeklődést tapasztaltak mezei állatoknál is, sőt, a kereket akkor is látogatták a vendégek, ha a kutatók nem töltötték fel mellette az etetőtálat. A kerék népszerűségéhez valószínűleg az is hozzájárul, hogy sokkal biztonságosabb sportolási lehetőséget biztosít, mint a rágcsálók számára sok veszélyt rejtő „terepfutás”.
