Az elméletet kidolgozó kutatókat elsőként az gondolkoztatta
el, hogy a gyakorlatilag ugyanazon az élőhelyen élő, és ugyanazokat a
zsákmányállatokat fogyasztó dingók és rókák közül az előbbi egyedszáma stabil,
az utóbbi viszont mértéktelenül nő. Amerikában is hasonló a helyzet: ott a bozótlakó
madarak a prérifarkasoknak köszönhetik, hogy van esélyük a rókákkal és
mosómedvékkel szemben. Ahonnan kiirtják a prérifarkasokat, ott az elszaporodó
kisragadozók miatt gyorsan lecsökken a biodiverzitás, sok faj végleg eltűnik.
Számos faj életciklusának elemezése alapján úgy tűnik, hogy
a 13-16 kg-osnál kisebb súlyú ragadozók gyakran szaporodnak, és sok az utódjuk.
Az ennél nagyobbaknak viszont kevesebb kölyke születik, és több időt fektetnek
az utódgondozásba. Emellett a nagyragadozó-fajok közel fele azzal is
szabályozza az egyedszámát, hogy csak néhány csoporttag számára teszi lehetővé
a szaporodást. A farkasoknál és a hiénáknál például a domináns nőstények
megölik az alárendelt nőstények kölykeit. Ezután az egész csapat közösen neveli
a megmaradt kicsinyeket. Ez persze eddig is ismert volt, de az a feltételezés,
hogy a csúcsragadozók szaporodása – szoros összefüggésben a
csoportszerkezetükkel - önszabályozó, és a kisragadozók féken tartásával hozzájárulnak
az élőhelyük fenntartásához, olyan újdonság, ami jelentős hatással lehet a
fajmegőrzési programokra. De talán már túl késő: az élőhelyek napjainkra olyan
jelentősen feldarabolódtak, hogy alig van már a bolygón olyan hely, ahol a
nagyragadozók stabil csoportokban élhetnek. Csak a tanulság marad utánuk: a
legnagyobbak és legfélelmetesebbek gondoskodnak róla, hogy az élőhelyük
egyensúlyban maradjon.
