Közeli rokonaink sem magányosan, hanem tapasztalt nőtársakkal vajúdnak, és nem biztos, hogy megvárják ehhez az éjszakát. Egy német kutatónő, Pamela Heidi Douglas a világon először figyelte meg egy vadon élő bonobó, Luna szülését. Mivel ekkor már másfél éve követett a kongói esőerdőben egy bonobócsapatot, és közben vizeletmintákat gyűjtött hormonszintjük vizsgálatához, a fogantatás után néhány nappal Douglas igazolta - embereknél használt terhességi teszttel -, hogy Luna terhes. Egy héttel a szülés előtt Luna hasa jól láthatóan megnőtt. A szülés reggelén távozott a nyákdugó, de a kutatónak csak akkor lett világos, mi történik, amikor szokatlanul hosszú ideig halk, magas hangokat hallott egy fára rakott fészekből. De igazából nem is a hangokra, hanem a fészek körül mozgó nőstényekre figyelt fel. Az egyiküknek még azt is megengedte Luna, hogy belépjen ágakból, levelekből épített fészkébe. Sőt, később hagyta, hogy a méhlepényből mindkét nőstény egyen.
Az újszülöttet hamarosan a kutatónő is láthatta. Ellentétben társaival, akik, ha kicsinyük volt, akár hetekig nyugtalankodtak ember jelenlétében, Luna, miután előbújt a fészekből úgy ült le, mintha szándékosan bemutatná az új csapattagot.
A kutatók eddig többnyire úgy vélték, hogy a vadon élő főemlősök szülés előtt elhúzódnak a csoporttól. De Douglas saját megfigyelése után alaposan átolvasta a szakirodalmat, és úgy találta, hogy 39 alkalomból mindössze öt zajlott magányosan. Emiatt megfontolandó, hogy a fogságban élő példányokat sem kellene vajúdáskor elkülöníteni, és a méhlepény eltakarítását is rá lehet bízni a szüléskísérőkre.
