A szelídség evolúciós zsákutca?

Az a benyomásunk, hogy „a jók mennek el leghamarabb” talán nem is illúzió. A társas pókoknál legalábbis a szelíd példányok és leszármazottaik kihalásra vannak ítélve. Ahhoz ugyanis, hogy egy populáció fennmaradjon, agresszív egyedekre is szüksége van, mert a behatolókkal szembeni passzivitás hosszútávon kipusztuláshoz vezet – állítja az Ecology Letters-ben megjelent tanulmány.

Korábban már írtunk arról, hogy az agresszív fogaspontyok sikeresebben szereznek táplálékot nagyobb, de szelídebb vetélytársukkal szemben. Egy fajon belül tehát vannak rámenős, verekedős példányok és passzív, az összetűzések elől megfutamodó egyedek is. A pókoknál sincs ez másképp. Vegyünk például egy társas életmódot kedvelő fajt, az Anelosimus studiosus-t. Ez a pók sokadmagával épít hálót: akár 100 egyed is élhet egy kolóniában. Akad köztük agresszívabb és békésebb példány. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az agresszívekkel csak a baj van: lépten-nyomon kötekednek, a kolónia növekedéséhez pedig alig járulnak hozzá, mert a szaporodásra már nem marad energiájuk.

A Pittsburgh Egyetem kutatója azonban úgy vélte, hogy a faj bizonyára az agresszív egyedekből is hasznot húz, máskülönben már kiszelektálódtak volna. Ha rövidtávon nem nyilvánvaló, mi az előnyük, öt év alatt talán kiderül, milyenek az agresszív és a szelíd pókok életbenmaradási esélyei.

A kutató először is a laboratóriumban lemérte, hogyan viselkednek egymással a pókok, majd háromféle párba sorolta őket: agresszív, szelíd és vegyes párosba. A párok egy héten belül hálót építettek maguknak, amiket a kutató kivitt az erdőbe. Ettől fogva öt éven át követte a pókok sorsát. 45 hálóból és a környezetükből rendszeresen eltávolította a rivális pókokat. A hálótulajdonosok természetesen mind remekül érezték magukat ilyen ideális környezetben és szépen szaporodtak.

Az emberi beavatkozás nélkül élő csoportok viszont kénytelenek voltak önállóan megküzdeni a betolakodókkal. Az első években az agresszív szülők kolóniája sikeresen állta a rohamokat, de a harcok felemésztették energiáikat, és kevesebb utódjuk született. A szelíd párosok viszont nem törődtek a betolakodókkal, és sikeresen szaporodtak, két év elteltével háromszor annyi hálót építettek a környező növényeken, mint az agresszívak. A harmadik évben viszont fordult a kocka: a betolakodók elkezdték átvenni az uralmat. Egyre gyakrabban falták fel a házigazdákat és csenték el a hálójukba akadt zsákmányt. Az ötödik évre végül egyetlen olyan kolónia sem maradt, amit szelíd párok alapítottak, a vegyes párosok hálóinak pedig csak a negyede maradt fenn. Ezzel szemben az agresszívak többsége képes volt fenntartani kolóniáit.

Nagyon ritka az olyan kutatás, ami feltárja, milyen viselkedés vezethet egy faj kipusztulásához. De talán ennél is érdekesebb az, hogy az eredmények új megvilágításba helyezik az agresszív egyedek szerepét. Kiderült, hogy erre a nem túl szimpatikus személyiségtípusra nagy szükség van, ha a kolóniát külső támadások érik. A passzív, szelíd egyedek remekül szaporodnak, ha semmi nem veszélyezteti őket, ugyanakkor képtelenek megvédeni kolóniájukat a behatolóktól. Ez viszont a kolónia és végső soron a faj kipusztulásához vezet.

Pruitt, 2013, Ecology Letters