A természetfilmekből jól ismert jelenet, ahogy a frissen kikelt
álcserepesteknősök teljes erejükből iparkodnak a tenger felé, miközben madarak,
rákok és más ragadozók vámot szednek közülük. Hogy mi történik velük ezek után,
azt teljes homály borította. Egyszerűen hiányoztak azok az eszközök, amikkel
ilyen apró, de gyorsan fejlődő élőlényeket hosszasan monitorozni lehetett
volna. A hátpáncélra szerelhető nyomkövető nem lehet se túl nehéz, se túl nagy
lebegőképességű, nehogy hátrányba hozza a kikeléskor mindössze 20g-os
viselőjét. Találni kell egy olyan ragasztót is, ami képes követni a páncél
gyors növekedését. Néhány év laboratóriumi kísérletezés után egy manikűröstől
kapták azt a tippet amerikai kutatók, hogy próbálják ki a keratinhoz (a köröm
és a teknőspáncél anyagához) kifejlesztett akrilalapú ragasztót, ami végül bevált.
A kutatók 17 kisteknőst szereltek fel napelemes nyomkövetővel, majd Florida
partjainál elengedték őket. A kisteknősök eleinte mindannyian a melegvízű Golf-áramlattal
úsztak észak felé, majd Észak-Karolinánál az Atlanti-óceán közepe felé vették
az irányt. Hét hónap alatt, míg a nyomkövető végül leesett a páncéljáról,
egyikük az Azori-szigetekig is eljutott.
A kisteknősök nem egyenes vonalban haladtak útjuk során,
hanem kisebb-nagyobb köröket, kitérőket tettek. Ez arra utal, hogy nem sodródtak
passzívan az áramlatokkal, hanem a helyi mágneses mezők alapján önállóan
tájékozódtak, és ha kellett, módosítottak útirányukon. Így néhány példány az
Észak-Atlanti-óceán közepén elhelyezkedő Sargasso-tengerbe került, valószínűleg
együtt úszva egy teknőszemmel luxuskörülményeket, vagyis melegebb vizet és táplálékot
nyújtó moszatszigettel.
