Etológia: 2013

Elefántok rejtőznek Ausztráliában?

Új szervet fedeztek fel a kutatók hím koalákban. Párzási időben a koalák a testsúlyuk alapján vártnál hússzor mélyebb hangokat bocsátanak ki, vagyis úgy bőgnek, akár az elefántok. Az eddig ismeretlen szerv két szalagból áll, amik a gége hangszalagjainál háromszor hosszabbak, tizenötször szélesebbek és majdnem hétszázszor nehezebbek. A száj- és orrüreg találkozásánál helyezkednek el a garatban. Az orron beáramló levegő rezgésbe hozza a szalagokat, és a nagy méretüknek köszönhetően mély hang keletkezik.

Mire való ez a speciális szerv? A nagyobb hímek valószínűleg mélyebb hangokat adhatnak ki, ezért a nőstények pusztán a hangjuk alapján választani tudnak a hímek között. Arra egyelőre nincs felelet, miért csak a koalánál alakultak ki szájpadlás-hangszalagok.

A történet igazán izgalmas része az, hogy ma már ritkán fedeznek fel az anatómusok új szervet emlősállatoknál. Az elmúlt évek hasonló hírei közül emlékezetes az elefánt lábában talált hatodik lábujj, ami többlettámaszt ad a legnehezebb szárazföldi állatoknak, illetve egy röplabda méretű szerv a barázdásbálnák szájában, ami a nyelés összehangolását segíti. A koaláké az egyetlen eddig ismert hangképző szerv, ami szárazföldi emlősökben független a gégétől.

Charlton et al., 2013, Current Biology

Hol van a kutya elásva?

Hol háziasították a kutyát? A Közel-Kelet és Dél-Kína után a legújabb változat: Európa. A korábbi vizsgálatok ma élő kutyák és farkasok genetikai anyagát vetették össze, és az állatok származási helye és rokonsága alapján próbálták kikövetkeztetni, hol élhetett az ős. A módszer azonban nagyon bizonytalan, hiszen a farkasok óriási távolságokat járhatnak be, így egyáltalán nincs garancia arra, hogy egy Jangce mellett élő farkas őse nem-e Szibériából vándorolt oda, és lehet, hogy egy arab farkas eredetileg az Ibériai-félszigetről származik. A vándorlás során keverednek a helyi változatokkal, és hasonló a helyzet az embereket kísérő kutyákkal is. A legújabb vizsgálatban ezért régészeti leleteket vizsgált a nemzetközi – összesen húsz intézmény kutatóiból összeállt - csoport. Meghatározták tizennyolc, 1000-36 000 éves őskutya és farkas – csak anyai ágon öröklődő – mitokondriumjának (energiatermelő sejtalkotójának) teljes bázissorrendjét, emellett 77 ma élő kutya, 49 farkas és 4 prérifarkas mintáit is, és az eredményből leszármazási fát rajzoltak. A Science-ben publikált fa két meglepetéssel szolgált. Szinte az össze ma élő kutya – beleértve az ausztrál dingót és az afrikai eredetű basenjit is – közelebbi rokonságban áll az ősi farkasokkal, mint a ma élőkkel. A modern farkasok tehát nem ősei a mai kutyáknak. A másik meglepetés pedig az, hogy minden, a mai kutyákkal rokonságot mutató ősi lelet európai. A kutyák és a farkasok közös őse tehát 19-32 ezer évvel ezelőtt Európában élt és mára kihalt.

Két, körülbelül harmincezer éves kutyalelet – az egyik Belgiumból, a másik Oroszországból származik – viszont csak távoli kapcsolatban áll a többi ősi és modern kutyával. Ez arra utal, hogy a háziasítás többször megtörtént, és némelyik próbálkozás zsákutcába futott.

Az új vizsgálat megerősítette, hogy a kutya az emberek letelepedése, a gazdálkodás kialakulása előtt megjelent, tehát már vadászó-gyűjtögető őseinket is kísérte.

Ne számítsunk azonban arra, hogy ezzel a vizsgálattal lezárult az eredetről folytatott vita. A leletekből előbb-utóbb sikerül jó minőségű sejtmag-DNS-t kinyerni, és ezek elemzése még pontosabb, és talán teljesen más képet adhat majd a leszármazásról. Több új leletre is szükség van, hiszen közel-keleti és kínai minták bevonása nélkül nem lehet kizárni az ottani eredetet, a jelenlegi kutatásban viszont főleg európai minták szerepeltek. Egy svéd kutató szerint, aki korábban a kutya dél-kínai eredete mellett érvelt, ez olyan, mintha valaki azt szeretné megtudni, honnan származik az ember, de a kutatásában egyetlen afrikai mintát sem használ.

Thalmann et al, 2013, Science

A madarakat a láthatatlan út is elriasztja

„Fantom” utat építettek amerikai kutatók, hogy megvizsgálhassák, hogyan hat az autók keltette zaj a madarak viselkedésére. Ez az első tanulmány, ami a hangot függetlenül vizsgálja az autópályák egyéb zavaró tényezőitől: a légszennyeződéstől, az autók és aszfalt látványától, a balesetveszélytől. A kutatók folyamatos forgalmi zajt játszottak le fél kilométer hosszan elhelyezett hangszórókon keresztül négy napon át Idaho déli részén, autóforgalomtól mentes, természeti környezetben, madárvándorlási időszakban. Négy napos ciklusban váltogatták a zajt és a csendet, közben pedig naponta monitorozták, milyen madárfajok kelnek át az „út” felett. Kiderült, hogy a zaj a madarak negyedét elriasztotta. Két faj, a cédruscsonttollú és az aranyos lombjáró szinte teljesen elkerülte a zajos területeket. Az ötletes módszer tehát igazolta, hogy a madarak jelentős részben a hangzavar miatt maradnak távol az autópályák környékéről, és azt is, hogy az épített környezet sokszor befolyásolja a madarak vándorlási útvonalait.

McClure et al., 2013, Proc Roy Soc B

Boldogabb-e a macska, ha nincs vetélytársa?

A vadmacskák magányosan élnek, leszármazottaikat, a házimacskákat viszont gyakran tartják csoportban. Négy ország kutatói egyedül, párban, illetve a 3-4 létszámú csoportban élő macskák stresszállapotát szerették volna összehasonlítani. Feltételezték, hogy a nagyobb csoportban tartott macskák dominancia hierarchia kialakítása révén ellensúlyozzák az együttélésből fakadó stresszt, a párban élők viszont kevésbé. Összesen hatvan háztartást kerestek fel, és megkérték a gazdákat, hogy macskáiktól gyűjtsenek négy alkalommal ürüléket, azt fagyasszák le, és válaszoljanak néhány kérdésre: kedvencük a félénk, az önfejű vagy a könnyen kezelhető kategóriába sorolható-e, és mennyire kedveli az érintést. A begyűjtött székletmintákból ezután a kutatók meghatározták a stresszt jelző anyagcseretermékek szintjét. Kiderült, hogy a stressz az együtt élő macskák számától és személyiségüktől is független. Viszont az „udvarias”, vagyis az érintést épp csak eltűrő, toleráló macskák valószínűleg sokkal feszültebben élik napjaikat otthonainkban, mint azok, amelyek nyíltan visszautasítják közeledésünket. Érdemes ugyanakkor ezt az eredményt óvatosan kezelni, mert mindössze 4 egyedről állították azt, hogy nem szereti a simogatást. Az viszont elgondolkodtató, hogy a macskák stresszállapota nem magyarázható meg egyszerűen a csoportmérettel. A környezet egyéb elemei, például az elkülönülés lehetősége, a saját etető-, itatótál és az emberekkel való kapcsolat feltehetően ennél fontosabb tényező.

Ramos et al., 2013, Physiology & Behavior

Gondolatvezérelt majom-avatar

Majmok gondolatait olvasó számítógép – a sci-fibe illő találmány ma már valóság.

A végtagok sérülésekor vagy elvesztésekor az agy továbbra is kibocsátja a mozgást elindító jeleket, amit egy BMI (brain-machine interface) valódi mozgássá alakíthat. Egy-egy végtag pótlására már léteznek gondolatvezérelt gépek, de mindkét kezet vagy lábat még nem sikerült helyettesíteni – a két végtag koordinálásához ugyanis ismerni kellene, hogy milyen agyi területek végzik a mozgáskoordinációt. Ennek vizsgálatához két rhesusmajom agyféltekéibe Miguel Nicolelis laboratóriumának munkatársai elektródákat ültettek, amelyek közel 500 idegsejt aktivitását követték nyomon. A majmok azt a feladatot kapták, hogy egy képernyőn látható két kart tegyenek rá két alakzatra. Az egyik makákót egy éven át képezték ki a feladatra. Először joystickkel mozgatott egy kurzort, majd a virtuális karokat, amiket végül – miután leszíjazták egy kipárnázott székbe – gondolati úton vezérelt. A másik majom megfigyelése útján tanulta meg a feladatot – így van remény arra, hogy a mozgásképtelen emberek számára is alkalmazható lesz majd a módszer.

A tanulás során megváltozott az állatok agyi működése, ami a kutatók szerint azt jelenti, hogy a majmok idővel a saját testük kiterjesztésének tekintették az avatar karjait. Az idegsejtek működésének további elemzése pedig azt mutatta, hogy az összehangolt mozgás egészen más agyi aktivitásmintázattal jár, mint a két kéz külön-külön mozgatásának összessége. A brazil származású Nicolelis terve szerint a 2014-es labdarúgó világbajnokság kezdőrúgását már egy olyan mozgássérült végezheti el, aki a majmok közreműködésével kifejlesztett protézist viseli.

Ifft et al. 2013, Sci Transl Med

A macskák Obsessiont vennének

Afrikai szafari előtt eszünkbe ne jusson befújni magunkat Calvin Klein Obsession for Men parfümmel - hacsak nem akarunk egészen közelről megismerkedni a vadon élő nagymacskákkal. Pat Thomas, a Bronxi Állatkert kutatója fedezte fel elsőként, hogy két, fogságban élő gepárdjuk ellenállhatatlannak találja az illatszert: az egyik 8, a másik 14 percen csak ezzel foglalkozott. Ezután még két tucat parfümöt próbált ki az állatokkal, de a legtöbb csak néhány másodpercre kötötte le a figyelmüket.

Sokáig gondolkodtak a biológusok, hogy nyilvánosságra hozzák-e, mennyire vonzó az Obsession a macskaféléknek, nehogy az orvvadászok is hasznot húzzanak belőle. De végül belátták, hogy ez az információ sokkal értékesebb a fajmegóvással foglalkozó kutatóknak. Az illat a mozgásérzékelő kameracsapdák elé csalogatja a vadon élő macskaféléket, így könnyebben meg lehet becsülni, hány egyed él egy adott területen. Az illat ráadásul dörgölődzésre készteti az állatokat, a kihulló szőr hagymája pedig ideális genetikai vizsgálatokhoz.

Azóta a jaguárok, oroszlánok és a halászmacskák vizsgálatánál is bevált az illatszer – számtalan kutató figyeli az árleszállításokat. Az állatkertek is szeretettel fogadják a parfümadományokat, mert az illattal ingergazdagabbá tehetik a macskafélék kifutóját.

Mi lehet a szer titka? Valószínűleg az, hogy civetont tartalmaz, amit régen a cibetmacskák végbélmirigyének váladékából vontak ki, de ma már szerencsére szintetikusan is előállítják. Hasonló hatást vált ki, mint a terület jelzésére használt mirigyváladék. Persze lehet, hogy a vaníliaillat is tetszik nekik...

Thomas et al,, 2005. Animal Keeper's Forum

Folyamatos szárnyalás – 200 napon át

A rájuk erősített adatgyűjtő sem akadályozta meg a havasi sarlósfecskéket abban, hogy több mint fél évet a levegőben töltsenek. Nem kizárt, hogy ez idő alatt néhányszor leszálltak, de azt biztos, hogy nagyon ritkán és soha nem több időre néhány percnél. Ez azt jelenti, hogy közel hét hónapon át a levegőben ettek, és ami még meglepőbb, aludtak.

A svájci Ornitológiai Intézet munkatársai gyorsulás- és fénymérővel látták el a madarakat. A készülék négy percenként kapcsolt be 3 mp-re. Szabadon bocsátásuk után a madarak elrepültek Délnyugat-Afrikába telelni. Következő tavasszal három madár készülékét sikerült visszagyűjteni.

Az adatok azt mutatták, hogy költőhelyükön, Svájcban, illetve vándorlás közben a madarak jellemzően nappal repültek, éjszaka fákon vagy sziklákon pihentek. De amint elérték afrikai telelőhelyüket, megváltozott a viselkedésük. A nappali és az éjszakai viselkedésmintázat teljesen egyforma lett, a pihenő szakasz megszűnt.

A havasi fecskék nem kicsik, a szárnyfesztávuk akár 57 cm. Hogyan képesek folyamatosan olyasmire, mint a nagy energiafelhasználású repülés? Hogyan alszanak? Miért nem szállnak le? Egyelőre csak találgathatunk. Talán a delfinekhez hasonlóan képesek váltogatni, melyik agyféltekéjük aludjon. Lehet, hogy így elkerülhetik a ragadozókat vagy nem érik el őket a maláriaszúnyogok. Ami viszont bizonyos, az az, hogy mostantól a havasi sarlósfecske tartja a megszakítás nélküli szárnyalás rekordját. Még a híresen hosszútávrepülő sarki csér is leszáll a vízre pihenni.

Liechti et al, 2013, Nature Communications

A szurikáták anyatejjel fizetnek a főnök jóindulatáért

A nőstény szurikáták gyakran dajkának állnak azért, hogy a csoportban maradhassanak. Legtöbbször saját kölykeik elvesztése vagy ideiglenes száműzetés után ajánlják fel szolgálataikat a domináns nősténynek.

Mindez nem teljesen önkéntes alapon megy. A domináns nőstény szurikáták vemhességük vége felé fúriává alakulnak, folyamatosan zaklatják az alárendelt nőstényeket és gyakran megölik ezek kölykeit. Az elmenekülő alárendeltek kis idő múltán visszatérnek, és újult erővel igyekeznek megnyerni a kolónia úrnőjének kegyeit. Ennek egyik eszköze az, hogy beállnak szoptatós dajkának.

Cambridge-i kutatók 1996 és 2011 között gyűjtött adatok elemzése után jutottak arra a következtetésre, hogy minden második szurikáta alom mellett szoptatós dajkák segédkeznek – általában idősebb, maguk is vemhes vagy nemrégen szült nőstények, sokszor a domináns közeli rokonai. Elválasztás után skorpiókkal és más gerinctelenekkel etetik a kölyköket, olykor pedig akár egész nap őrködnek a kicsik felett – nyelve az éhkoppot. A dajkaság tehát sok fáradsággal jár, de a kutatók szerint még így is megéri, hiszen az alárendeltek amellett, hogy rokonaik gondozásával saját génjeik továbbadását is segítik, a csoporton kívül szinte biztosan pusztulásra lennének ítélve.

MacLeod et al, 2013. Animal Behaviour

Rascal, a hódító mosómedve

A divat nem csak ruha-, autó- és kutyafajta-választásunkra hat, de akár egy egész ország élővilágára is. Japánban óriási károkat okoz egy olyan állat, ami egy népszerű rajzfilm-sorozat hatására került az országba.

A sorozat ötletét adó könyv magyarul is kapható, „Barátom a mosómedvém, Rascal” címen. Egy kisfiú befogad egy elárvult mosómedvekölyköt, akivel egy éven át elválaszthatatlan barátokká válnak. Egészen addig, amíg Rascal (Csibész) ivarérett nem lesz, és a korábban szelíd állattal egyre több a gond. Verekszik a környékbeli hím mosómedvékkel, fosztogatja a szomszédok tyúkóljait. A fiú végül egy erdő szélén szabadon engedi barátját.

Japánban 1977-ben vetítették a sorozatot először. A japánok a mosómedvét ekkoriban még csak az állatkertből ismerhették. Ettől fogva azonban minden gyerek saját mosómedvét akart, és sokan meg is kapták: volt olyan év, amikor 1500 mosómedve érkezett az országba. Mire a kormány észbe kapott és betiltotta az importot, már késő volt.

Néhány gyerek szándékosan engedte el mosómedvéjét, akár kedvenc rajzfilmjének főhőse. Más állatok egyszerűen elszöktek. A mosómedvék azóta az ország szinte valamennyi szögletét meghódították. Évente körülbelül 300 000 dollárnyi mezőgazdasági kárt okoznak csak Hokkaidó szigeten, ökológiai pusztításuk pedig felbecsülhetetlen. Mindenevők, kisebb gerinceseket és számos gerinctelen fajt is fogyasztanak - köztük veszélyeztetett fajokat -, felszámolták a szürke gémek egyes szaporodási helyeit, veszettséget és parazitákat terjesztenek. A japánok mégsem egyeznek bele, hogy hadjáratot indítsanak a mosómedvék ellen. A szigetország tanácstalan, mit tegyen a hódítókkal. Az egyetlen ellenszere annak, hogy hasonló eset többé ne fordulhasson elő, az ismeretterjesztés. A mosómedve nem való háziállatnak, és a legjobb természetes élőhelyén hagyni – Észak- és Közép-Amerikában.

Akiba et al., 2013, Human Dimensions of Wildlife

A fertőzött egér nem fél a macskától

Egy parazita, ami körülbelül minden harmadik emberben is megtalálható, csökkenti a rágcsálók félelmét a ragadozóktól. Az egysejtű Toxoplasma gondii így hamarosan egy macska bélrendszerébe kerülhet, ahol életciklusának szexuális szakasza folyik. A köztigazdák, köztük az ember szervezetébe a macskaszéklettel szennyezett porral vagy fertőzött nyers hússal jut be a kórokozó. Ott megindul aszexuális szaporodása, ami tünetmentes vagy enyhe influenzaszerű tünetekkel jár - kivéve a legyengült immunrendszerű szervezeteknél és a magzatoknál. A Toxoplasma ugyanis átjut a méhlepényen, és a magzatban vízfejűséget, agyvelőgyulladást, vakságot okozhat. (Emiatt vizsgálják meg terhes nőknél, hogy átestek-e toxoplazmózison). A Toxoplasmát a skizofréniával is kapcsolatba hozzák, mert skizofrénekben az átlagosnál gyakoribb a fertőzés. Általánosan elterjedt vélekedés szerint az idegrendszeri tüneteket az agyban kialakuló Toxoplasma-ciszták (hólyagok) okozzák, de a PLoS One folyóirat friss tanulmánya alapján lehet, hogy más mechanizmus áll a háttérben. Azok az egerek ugyanis, amelyek átestek egy Toxoplasma-fertőzésen, de végül megszabadultak a parazitától és ciszta sem képződött az agyukban, még négy hónappal később is mutatták a fertőzöttség viselkedési tüneteit, tehát nem kerülték el az eléjük helyezett macskavizeletet. Ez arra utal, hogy a Toxoplasma nem cisztaképződéssel, hanem más, ma még nem ismert módon programozza át az agy működését.

Ingram et al., 2013, PLOS One

Menni vagy maradni? A szaporodás és az éhség indítja útnak a tigriscápákat

A cápatámadások után gyakran mészárlást indítanak a helyiek, és halomra ölik a ragadozókat. Fél évszázada tartja magát az a nézet, hogy az egyik legveszélyesebb fajként számon tartott tigriscápák territoriálisak, ezért a további tragédiák megelőzhetők, ha írmagjuk sem marad a környéken. Egy friss kutatás most cáfolja ezt a hiedelmet. Papastamatiou és kollégái szerint a tigriscápák legfeljebb néhány hetet töltenek egy-egy helyen, azután általában továbbúsznak. Az öldöklésnek tehát semmi értelme, a támadások nem lesznek kevésbé gyakoriak, viszont kipusztíthatja a már amúgy is veszélyeztetett fajt.

A kutatók hét év alatt 100, a Hawaii-szigetek körül élő tigriscápát láttak el jeladóval. Hawaii-on október és december közt megnő a cápatámadások gyakorisága. Ezzel közel egyidőben az ivarérett nőstények negyede a fő szigetekhez húzódik, valószínűleg azért, hogy itt hozza világra kicsinyeit. Más egyedek vándorútjainak feltehetően a szigetenként változó táplálékkínálat az oka, szoros összefüggésben a víz felszíni hőmérsékletével és az algavirágzással.

Egyelőre nem világos, miért támadnak emberre a tigriscápák kora ősszel, de a biológusok számára a cápák mozgásának feltérképezése önmagában is jelentős eredmény. Noha a vándorló gerinces fajok között gyakori, hogy bizonyos egyedek nem indulnak útnak, a halak, különösen a csúcsragadozók „menni vagy maradni” döntésének okairól eddig nagyon keveset tudtunk.

Papastamtiou et al., 2013, Ecology

Fülig ér a szája

A Gardiner békának süketnek kellene lennie, de nem az. Válaszol más békák kuruttyolására, holott nincs dobhártyája.

Ha egy embernek hiányzik a dobhártyája és azok a hallócsontok, amik a dobhártyától a belső fülhöz vezetnék a rezgést, a szervezetét elérő hanghullámok energiája szinte teljesen elvész, így tökéletesen süket lesz. A parányi, 11 mm-es Gardiner békának sincsenek meg az említett szervei, mégis meghallja, ha körülötte hangoskodnak fajtársai. Ez arra utal, hogy valamelyik más szerve vette át a középfül szerepét. Vajon melyik?

Francia kutatók nagyfelbontású röntgenkészülékkel vizsgálták meg a mindössze körömnyi béka testét. Többféle szimulációval kimutatták, hogy a békák belső fülét övező csontok és az apró tüdő is alkalmatlan arra, hogy a dobhártya helyett továbbítsák a levegő rezgéseit. A szájüreg viszont, amit csak vékony szövetek választanak el a belső fültől, 5,7 Hz-nél rezonálni kezd, vagyis felerősíti az ekkora frekvenciájú hangokat. A béka saját hangja pedig épp ilyen! A Gardiner béka szája tehát tökéletesen alkalmazkodott ahhoz, hogy hallhatóvá tegye a fajtársak hangját. De csak azt: a hangvisszajátszásos felvételek tanúsága szerint ugyanis e kétéltűek kizárólag a magukfajták hangjára reagálnak, más fajokéra nem. Lehet, hogy ez az egyetlen hang, amit a Gardiner békák érzékelnek a világból!

Boistel és mtsai, 2013, PNAS

Ásítozó gazdák, empatikus kutyák

Az ásítás ragadós. Minél közelebbi kapcsolatban vagyunk az ásítozó személlyel, annál valószínűbb, hogy magunk is ásítozni kezdünk. Ilyenkor öntudatlanul szinkronizálódunk, érzelmileg összehangolódunk társunkkal. Az empatikusabb emberek, akik könnyebben átélik mások érzéseit, fogékonyabbak az ásítás átvételére. Agyi képalkotó vizsgálatok is alátámasztják, hogy mások ásításának látványa az empátiával kapcsolatos területeket aktiválja. A gyerekek viszonylag sokára, 4-5 éves kortól kezdenek ásítozni mások láttán, amikor már képesek az érzelmek pontos azonosítására. A ragadós ásítás és az empátia kapcsolata tehát pszichológiai, viselkedési és neurobiológiai szempontból is megalapozott.

A kutatók, akárcsak a kutyatartók, feltételezik, hogy a kutya is empatikus jószág, hiszen a szociális viselkedése sok mindenben hasonlít az emberéhez, és a tapasztalatok szerint könnyen alkalmazkodik gazdája hangulatához, lelkiállapotához. Eddig viszont semmiféle sziklaszilárd tudományos bizonyítékot nem sikerült felmutatni ez ügyben, teszthelyzetben ugyani nehéz az empátia kiváltása, és a ragadós ásítással kapcsolatos kísérletek is ellentmondásos eredményeket hoztak. A Tokió Egyetem augusztus elején publikált kutatása azonban fordulatot hozhat e tekintetben, mivel kiderült, hogy akárcsak az embereknél és a főemlősöknél, kutyáknál is számít, milyen kapcsolatban vannak az ásítozóval: ha az illető a gazda, akkor nagyobb hatást vált ki, mint egy idegen. A tesztek során a 25 kutyából 13 ásított. Valódi, hanggal kísért ásítás láttán átlagosan 1 volt az ásítások száma tíz perc alatt, a kontroll helyzetben, amikor csak kitátották a szájukat az emberek, 0,2. A kutatók odafigyeltek arra is, hogy nem csak az összehangolódási késztetés, de az enyhe stressz is kiválthat ásítást. Ez akkor jelentkezik, ha az eb szívesen kivonulna a számára kényelmetlen a helyzetből, de ezt nem vállalja nyíltan. A szívritmus-mérő készülékek szerint azonban a kutyák szíve minden helyzetben változatlan ütemben dobogott, vagyis nem azért ásítoztak többet a gazda jelenlétében, mert nőtt volna bennük a feszültség. Mindez arra utal, hogy az ásítás kutyáknál is kapcsolatban van az érzelmi tapasztalatokkal, az empátia csírái tehát már a kutyákban is megjelennek.

Romero et al., 2013, PLOS One

Az éneklés megfiatalítja a patkányokat

A gégeizmok sorvadása miatt idős korban patkányban, emberben egyaránt gyakran izomsorvadásra visszavezethető hanggyengeség (presbyphonia) lép fel, csökken a képzett hang intenzitása, nehezebben megy a köhögés is. Kétségbeesésre azonban nincs ok, mert némi tréninggel megelőzhető, javítható az egészségromlás.
A fiatal, egészséges gégében a hangszalagok két kinyílás között még tökéletesen összezárnak. Időskori hanggyengeség során azonban a hangszalagok már nem záródnak jól. Műtéti beavatkozással, injekciókkal ugyan újra elérhető a hangrés záródása, de idős korban ez nem mindenkinél járható út. Tornázással azonban lassítható az öregedés, és természetesen a gégeizmok edzésére is van mód. Aaron Johnson, a Wisconsin Egyetem kutatója és munkatársai patkányokon tesztelték le a gégetorna hatását, mivel e rágcsálók hangképzése hasonlít a miénkhez, és a gége elváltozásai laborállatokon közvetlenül is vizsgálhatók.
A patkányok ultrahangokkal kommunikálnak, amit az emberi fül nem érzékel, de hangrögzítő eszközök és számítógépes programok segítségével ez a probléma könnyen orvosolható. A kísérletben hím patkányokat használtak. Megismertették őket egy vonzó nősténnyel, amit azután kiemeltek a ketrecükből. A vágyakozó hímek hanggal igyekeztek visszacsalogatni a nőstényt. Őt ugyan nem, de jutalomfalatot kaptak a szerenádért. A patkányok hamarosan megtanulták, hogy az evésért dalolni kell. Nyolc héttel később az idős patkányok gégéje ugyanolyan jól működött, mint a fiataloké, a hangintenzitásukban sem volt különbség. A kontroll, nem tréningezett idős patkányok hangja viszont időközben gyengébb lett, amit a gégeizmok beidegződésének károsodása okozott. Az időkori hanggyengeség legjobb ellenszere tehát az éneklés - ami a gégeizmok felfrissítése mellett a hangulat javításával is hozzájárul a fiatalodáshoz.

Johnson et al., 2013, J Gerontol A Biol Sci Med Sci

A kisbaglyok úgy alszanak, akár a gyerekek

A bagolyfiókák alvásmintázata hasonlít az embergyerekéhez. Ráadásul idővel épp úgy változnak az alvási szokásaik, akárcsak a gyerekeknek. Svájci és német kutatók vadon élő gyöngybaglyok vizsgálatával azt is kiderítették, hogy az alvási mintázat megváltozása szoros összefüggésben áll egy olyan génnel, ami a tollazat sötét pettyeinek kialakításában is részt vesz. A tollazat színéből pedig nem csak az alvási szokásokra, hanem a felnőtt madarak viselkedési, anyagcsere-szabályozási és immunológiai jellemzőire is következtetni lehet.

A madarak és az emlősök alvása két szakaszból áll, amiből az egyiket REM-nek hívjuk. A REM-et gyors szemmozgások, álmok és az ébrenléthez hasonló agyi aktivitás jellemzi. Még mindig nem tudjuk, mi lehet a REM szerepe, de az biztos, hogy a fiatal emlősöknél sokkal gyakoribb a REM, mint a felnőtteknél: míg az újszülött alvásának felét REM teszi ki, a szüleiének (ha hagyja őket aludni), csak a negyedét-ötödét. Az agyműködést vizsgáló EEG (elektroenkefalográfia) és mozgást rögzítő készülékek szerint a fészekben ülő bagolyfiókák is a csecsemőkhöz hasonlóan alszanak: a szemük ugyan nem mozog, de a fejükkel lassan bólogatnak alvás közben, és az agyi aktivitásuk hasonlít az ébrenlétihez. A sötétebb színű madarak, amelyek szervezetében több az eumelanin nevű festék, kevesebb időt töltenek REM fázisban, ami arra utal, hogy az agyuk gyorsabban fejlődik. Ennek az lehet az oka, hogy a festékanyag szintézisében résztvevő enzim másféle, az agy fejlődését szabályozó hormonok termelésében is szerepet játszik.

A kisbaglyok vizsgálatával tehát kiderült, hogy az agy alvást szabályozó folyamatai, a kültakaró színe és számos élettani, viselkedési paraméter a madaraknál is kapcsolatban áll egymással, legalább egy, jól beazonosítható génen keresztül.

Lehetséges tehát, hogy a csecsemőkori alvási szokások befolyásolják az agy fejlődését, és a madarak vizsgálata segíthet megérteni, pontosan hogyan zajlik ez a folyamat.

Scriba et al. 2013, Frontiers in Zoology 2013

A helyzettől függ, ki a főnök

A nagyobb és agresszívabb galambok elérik, hogy előbb egyenek az etetőből, de repülés közben egyáltalán nem biztos, hogy övék a vezető szerep. A madárrajok dominanciaviszonyait és repülési dinamikáját korábban már vizsgálták külön-külön, de a kettőt összeilleszteni igazi áttörés. Sok kistestű állat mozgásának követéséhez ugyanis fejlett technológiára és nagy számítástechnikai kapacitásra van szükség. A madarak azonosítására kétféle módszert alkalmaztak az ELTE, MTA és a University of Oxford kutatói. A dúcban végzett vizsgálatokhoz egyedi színkóddal ellátott hámot tettek az állatokra és kamerával rögzítették az etetéseket. A felvételt kiértékelő program a színkódok alapján automatikusan beazonosította az akár 30 egyedet, a mozgási adatokból pedig kiderült, melyik madár mikor fér hozzá az etetőhöz, és kik azok, akiket félrelöknek a többiek vagy várakozni kénytelenek. Az adatokból így egyfajta „csípésrend”, dominancia-hierarchia hálózat rajzolódott ki, amely megegyezett az agresszív interakciók klasszikus, manuális meghatározásából származóval. Repülés közben a színkódok helyett a hámra erősített apró GPS készülékek árulták el, mely madarak vezetik a rajt, kik kezdeményezik általában a fordulásokat, és kik azok, akik főként csak átveszik ezen irányváltásokat. Farkasok és hegyi gorillák vizsgálata alapján azt várhatnánk, hogy az evésnél domináns, a többieket maguk mögé utasító madarak a csoport mozgásakor is őrzik pozíciójukat. Az etetési és a repülési rangsorrendet összevetve azonban egyértelmű, hogy a galamboknál nem ez a helyzet: repüléskor még az erősebbek is rábízzák magukat a jobban tájékozódó társaikra. Persze az is lehet, hogy a rajt vezető madarak nem ügyesebbek a többieknél, csak minél előbb szeretnének visszatérni a biztonságos galambdúcba. A többiek pedig kénytelen-kelletlen követik őket, mert a levegőben esélyük sincs rendre utasítani az élre törőket. Az új módszer természetesen nem csak galamboknál alkalmazható, úgyhogy hamarosan egyre több fajról kiderülhet, milyen tényezők alakítják csoportjaik mozgását.

Nagy és mtsai, 2013, PNAS 110:13049-54

Tücsök koma hegedül: többet ciripel, ha közönség előtt játszhat

A legtöbb ember egész másképp viselkedik közönség előtt, de egy új kutatás szerint ez már a rovaroknál is előfordul. A hím tücskök sokkal agresszívabban harcolnak és feltűnőbb győzelmi táncot járnak, ha mások is nézik őket.

A hím tücskök területüket, táplálékukat, szaporodási partnereiket harciasan védelmezik. A küzdelemben megérintik egymás csápjait, rágóikkal lökdösődnek, dulakodnak, harapnak. Ha sikerül megfutamítani az ellenséget, a nyertes győzelmi táncot lejt, vagyis rezegteti a testét és hangos ciripelést keltve összedörzsöli szárnyait. Laboratóriumban két hím tücsköt egy üres küzdőtérre helyezve garantált a harc. A kutatók eddig csak magával a harccal és a küzdő felekkel foglalkoztak, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a vadonban a küzdelmeknek sokszor más fajtársak is tanúi lehetnek. A Carleton Egyetem kutatói, Lauren Fitzsimmons és Susan Bertram azonban a tücskök küzdőtere mellé nézőteret is elhelyezett. Vadon befogott és laboratóriumban, izoláltan felnevelt tücskök küzdelmét vizsgálták, a nézőtérre pedig egy hímet vagy egy nőstényt tettek, illetve üresen hagyták. Nézők nélkül az izoláltan nevelt és a vadon befogott tücskök egyforma harciasságot mutattak. De ha a nézőtéren egy hím vagy nőstény fajtárs is helyet foglalt, akkor a vadon befogott hímek sokkal intenzívebben viaskodtak, és hím néző esetén a győztes hosszabban táncolt, mint megfigyelő nélkül. A vadon befogott hímek a küzdelem során tehát figyelembe vették a nézők jelenlétét, az izoláltan, szociális kapcsolatok nélkül nevelt hímek viszont nem. Ez arra utal, hogy a korábbi szociális tapasztalatoknak tücskök esetében is fontos szerepük van a helyzet értelmezésében. Mivel a nőstények rendszerint a domináns hímekkel párosodnak, az erőfitogtatás a rivális hímek elüldözésének és a nőstények csalogatásának eszköze. Noha emlősöknél, madaraknál, sőt halaknál már sokszor leírták ezt a jelenséget, arra aligha gondolt bárki, hogy egy rovarfaj viselkedését is befolyásolja a szociális környezet és a korábbi társas tapasztalat. Ez a kísérlet az első bizonyítéka annak, hogy gerinctelenek is képesek érzékelni, ha figyelik őket, és alkalmazkodnak a társas helyzetekhez.

Fitzsimmons and Bertram, 2013, Biology Letters

Feltárultak a macskafélék titkos útjai

A gepárd nem csak a csúcssebességét, hanem elképesztő fordulékonyságát és gyorsulását is latba veti a zsákmányszerzéshez, ráadásul nem csak ott vadászik, ahol mi is láthatjuk.

Tíz éven át fejlesztették brit kutatók azt a nyakörvet, amely lehetővé teszi vadon élő gepárdok mozgásának vizsgálatát. A 340 g-os nyakörvbe GPS-t, gyorsulásmérőt, a térbeli elfordulást érzékelő giroszkópot és a mágneses tér mérésére magnetométert építettek, melyek mérték az állat pozícióját, gyorsulását, lassulását és irányváltásait. A műszerek működéséhez szükséges energiát részben napelem szolgáltatta. Ennek, és a napi vadászati szokásokhoz ütemezett működési időnek köszönhetően a három botswanai nőstényre és két hímre erősített nyakörvek legalább egy éven át gyűjtötték az adatokat, amit rádiójelekkel továbbítottak a kutatóknak.

A 367 vadászat elemzése során az első meglepetés az volt, hogy milyen ritkán pörögnek fel a gepárdok csúcssebességre. Noha akár a 93 km/órát is elérték, általában mindössze 50-60 km-es sebességre gyorsulnak fel, és ezt is csak 1-2 másodpercig tartják. Zsákmányukat, például az impalát, inkább fantasztikus manőverezési képességüknek köszönhetően ejtik el. Kétszer jobban gyorsulnak, mint a lovak és négyszer jobban, mint az emberek. Vadászati hatékonyságuk azonban még így is csak 26% körül alakult.

Az is kiderült, hogy a vélekedésekkel ellentétben a gepárdok nem csak pirkadatkor, hanem nappal is vadásznak, és a sűrű bozótosban, erdőben is gyakran mozognak, nem csak a nyílt terepen. A technikának köszönhetően tehát alaposan megváltozott a tudásunk erről a ragadozóról, amit a természetvédelem is kiválóan hasznosíthat.

Időközben a nyakörvek kevésbé egzotikus területen is tért hódítanak. A gepárdkutatók a BBC televízióval összefogva 50 házimacskára erősítettek nyakörvet, majd térképen jelenítették meg, milyen utakat jártak be egy hét alatt. A gazdák alaposan meglepődtek kedvenceik viselkedésén, volt, aki ekkor értette meg, miért nem fogyott le diétára fogott macskája: titokban a szomszédhoz is eljárt kosztolni. Arra is fény derült, hogy a macskák időben is felosztják egymás között a meglátogatott területeket, így kerülik el a konfliktusokat.

Wilsson et al., 2013, Nature
Cat secrets

Fejlett vadászati taktika cápáknál

A nyílt-tengeri rókacápákról készült legújabb víz alatti felvételeken világosan látható, ahogy vadászat közben hosszú farkukkal belecsapnak a szardíniarajba, és azután összeszedik az ütéstől elkábult halakat. Eddig senki nem sejtette, hogy a cápák is képesek lehetnek olyan fortélyokra, amit eddig csak emlősöknél, például delfineknél ismertek.

A nyílt-tengeri rókacápa igen félénk éjszakai jószág, ezért még úszás közben sem könnyű lencsevégre kapni, nemhogy vadászat során. Az angol illetőségű, de a terepmunkát a Fülöp-szigeteken folytató kutatóknak is éveket kellett várni erre az eseményre. A mostani megfigyeléseket is csak annak köszönhetik, hogy a túlhalászat okozta táplálékhiány miatt a cápák kénytelenek nappal is vadászni a felszínközeli vizekben.

A cápa vadászati módszere kétféle lehet. A gyakoribb esetben beront a halrajba, ritkábban a raj mellé úszik. Ilyenkor úgy tűnik, már előre kiszemelt egy gyengébben úszó, esetleg már korábban megcsapott példányt. Ezután a farkával 180 fokos ívben csap egy óriásit, mindössze a másodperc egyharmad része alatt. A zsákmányhalak nem csak az ütéstől, hanem a csapás által keltett hullámoktól is megszédülnek. Az ütés erejét jól jellemzi, hogy buborékképződés kíséri, vagyis a vízben oldott gázok a nyomásváltozás miatt kiválnak. Egyetlen farokcsapás kettő-hét szardíniával végez, ezért ez a vadászati taktika rendkívül hatékony. Valószínűleg azért alakult ki a rókacápa jellegzetesen hosszú farka, hogy segítse a vadászatot, bár a biztosabb következtetéshez még tudni kellene, hogy a rajokat alkotó szardínián kívül milyen egyéb fajok szerepelnek a cápaétlapon. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy e porcos halak agyafúrtabbak, mint amilyennek eddig gondoltuk őket. Mivel gyakran kisebb csoportokban vadásznak, és egyszerre csapnak a farkukkal, még az sem kizárt, hogy valamiféle együttműködés is kialakul a csapattagok között.

Oliver et al., 2013, PLOS One

Forrás: http://www.plosone.org/article/info%3Adoi%2F10.1371%2Fjournal.pone.0067380

http://www.nature.com/news/sharks-whip-their-tails-to-stun-prey-1.13368#/b3

Haverok teszik a jó tolvajt

Minél szociálisabb egy makifaj, annál tehetségesebb tolvaj. Aki ismeri a szociális intelligencia hipotézist nem lepődik meg ezen, hiszen eddig is feltételeztük, hogy a főemlősök elméjét erőteljesen formálta a társaikkal való kapcsolat. Minél több fajtársával lép kapcsolatba egy állat és minél több információt raktároz róluk elméjében, annál ügyesebben veszi észre, mikor lankad egy tárgy tulajdonosának figyelme, vagyis mikor érdemes lopni tőle. A makifajok összehasonlítása ugyanakkor meglepetéssel is szolgál. A makik testsúlyhoz viszonyított agymérete körülbelül azonos, ami arra utal, hogy nincs szükség nagyobb agyra a fejlettebb társas képességekhez.

A gyűrűsfarkú maki csoportjai rendszerint 15, míg a szerecsenmaki 9-10, a barnamaki 8-9, a szifaka 6, a fekete-fehér vari 5, a mongúzmaki 2-3 egyedet számlálnak. E makifajok képviselőit két helyzetben tesztelték a kutatók. A szociális intelligencia tesztben két személy állt a maki ketrece elé. Mindkettőjük előtt egy-egy makicsemege hevert, viszont csak az egyik ember nézett a falatra, a másik elfordult tőle. A maki csak azt a csemegét szerezhette meg, amit nem nézett, nem "őrzött" ember.

A térbeli tájékozódást, más szóval a fizikai intelligenciát vizsgáló tesztben a makiknak egy átlátszó cső közepéről kellett kipiszkálniuk a csemegét, de erre csak akkor volt esélyük, ha belátták, hogy kizárólag oldalról érhetik el, amihez előbb el kell távolodniuk a falattól.

Az eredmények szerint a a fajra jellemző csoportméret jól becsülte a szociális tesztben mutatott teljesítményt, de semmi köze nem volt a nem-szociális kerüléses feladathoz. A nagyobb csoportban élő gyűrűsfarkú makik ügyesebb tolvajok voltak, mint a mongúzmakik, de a nem szociális tesztben a fekete-fehér varik teljesítettek legjobban.

Két tanulság vonható le a fenti tesztekből. Először is, az agyméret és az intelligencia között nincs egyértelmű megfelelés a makiknál sem, hasonlóan a kutya-farkas és csimpánz-bonobó összehasonlításokhoz, ahol a kisebb agyméretű faj sok esetben lepipálja a másikat. Másodszor, a szociális és a fizikai intelligencia sem jár kéz a kézben. Az agy valószínűleg mozaikosan fejlődött, a különböző képességek egymástól függetlenül változtak meg az evolúció során. Nincs okunk azt feltételezni, hogy a térbeli navigáláshoz szükséges képességekre ugyanaz a szelekciós nyomás hatott, mint a társasra, ezért más-más intelligenciafajták kiemelkedőek az egyes fajokban.

MacLean et al., 2013, PLOS One

Csak mennek a csőrük után

A vándormadaraknak nincs GPS-e, mégis jól tájékozódnak, tehát valahol rejtegetnek egy iránytűt és térképet. De hol? Legalább két, de lehet, hogy három helyen: a mágneses tér hatását idegi impulzussá alakító receptorok a szemben (a retinán), a csőrben, és esetleg a belső fülben helyezkednek el. A csőrben lévő receptorok valószínűleg a hosszúsági fokok szerinti tájékozódást segítik.

Az ötlet, ami szerint a csőr kulcsszerepet tölt be a tájékozódásban, nem új. A csőr sok vasat tartalmaz, az pedig a Föld mágneses erővonalainak megfelelően rendeződik. A vasszemcsék elmozdulásáról begyűjtött információt feltételezhetően a háromosztatú ideg szállítja az agyba. Az ideg átvágása mégsem befolyásolja a madarak tájékozódási képességét, továbbra is helyesen ismerik fel merre van észak. Ez az eredmény azonban nem csüggesztette Henrik Mouritsen kutatócsoportját, mert ők továbbra is úgy gondolták, hogy a csőrben van a megoldás. Ahhoz, hogy ezt igazolják, begyűjtöttek 57 eurázsiai cserregő nádiposzátát Oroszországban. Ezek a madarak minden tavasszal körülbelül 1000 kilométert repülnek északkeletre, Skandináviába. A kutatók a poszáták egy csoportjának átvágták a háromosztatú idegét, majd az összes madarat elutaztatták 1000 kilométerre keletre. Az átvágott idegű madarak innen északkeletnek vették az irányt, mintha még mindig Oroszországban lennének - más szóval eltájolták magukat. A többi viszont északnyugatra repült, a fészkelési területre. Ez arra utal, hogy a mágneses térkép-iránytű rendszerben az operáció az iránytűt nem, csak a térkép funkciót károsította, annak is a hosszúsági fokokat érzékelő rendszerét. A következő feladat annak kiderítése, pontosan hol vannak a magnetoreceptorok.

A madarak tájékozódási rendszere rendkívül összetett: valószínűleg minden érzékszervből kap információt, de a szaglás, látás és mágneses érzékelés biztosan szerepet játszik benne. A különböző érzékszervek által szállított információ súlya valószínűleg más-más, attól függően, hogy éppen mi a madár célja: messze vagy közelre utazik, táplálkozó vagy szaporodási helyet keres. A körülbelül 10 g-os cserregő nádiposzáta éjszaka vonul, néhány száz kilométert tesz meg egy alkalommal. A Magyar Madártani Egyesület rekordere két nap alatt repült el Fenékpusztáról 625 km-re, Észak-Olaszországba, ami igen szép teljesítmény egy ekkora madártól!

Kishkinev et al., 2013, PLOS One

MME hír

Egerek a Big Brother házban

Az emberekre könnyű Big Brother valóságshow-t építeni, de az egerekre egyáltalán nem. A hozzánk hasonlóan nagyméretű élőlények egyedi azonosítása jól megy a kutatóknak, a kisebbeké viszont még gyerekcipőben jár. A közelmúltban azonban az izraeli Weizmann Intézet kutatói vizuális és rádiófrekvenciás azonosítási (RFID) technikák kombinálásával napokon, sőt akár egy hónapon át követhették egy egércsoport egyedeinek mozgását, interakcióit egy 4 négyzetméteres kifutóban. Az RFID chipet az egerek bőre alá ültették (ez a kutyák, macskák azonosításához elterjedten használt chiphez hasonlít, és mérhető egészségügyi károsodást hat hónap múltán sem okozott). Az eszközök másodpercenként harmincszor rögzítették az egerek mozgását, és fél centiméteres helymeghatározási pontosságot biztosítottak.

A temérdek adatból természetesen kiderült, mikor esznek, isznak és alszanak az állatok, összesen tucatnyi viselkedésformát azonosítani lehetett. Sőt, a mozgás és az interakciók mennyisége, típusa (követés, menekülés, párosodás) megrajzolta az egyedek személyiségét is. Egyesek folyamatosan keresték mások társaságát, mások ellenkezőleg, visszahúzódtak, elkerülték társaikat.

Mindez talán nem meglepő, bár módszertani szempontból valódi áttörés. Különböző egértörzsek viselkedésének összehasonlításával viszont az is kiderült, hogy a veleszületetten "szociális" egereknél egyetlen nap alatt kialakult a hierarchia rendszer, ami a következő napok során is stabil maradt. A genetikailag "autisztikus" (szociálisan érzéketlen és rugalmatlan viselkedésű) egerek közül nem vált ki vezető, ha mégis, akkor hamar megfosztották a tróntól.

Mire jó, ha folyamatosan követni tudjuk az egerek mozgását? A rágcsálók népszerű laborállatok, és idegrendszeri zavarok, rendellenességek (például skizofrénia, autizmus) modellállataként is gyakran használják őket. Ehhez viszont arra is szükség van, hogy megjelenhessenek természetes viselkedésformáik, tudnunk kell azt is, hogyan viszonyulnak társaikhoz, hogyan alakul ki a dominancia hierarchia, kié lesz a vezető és kié a követő szerep. A szokásos laborkörülmények viszont ezt egyáltalán nem teszik lehetővé: az állatokat nagyon szűk tárolókban, ketrecekben tartják, és rendszerint legfeljebb kettesével tesztelik őket, mert ha többen vannak, nehéz követni a mozgásukat. Ezzel a gyakorlattal szakított a mostani vizsgálat. Az automatikus, precíz adatrögzítés és a természetes élőhelyhez hasonló kísérleti elrendezés lehetővé teszi, hogy minden eddiginél mélyebben és alaposabban figyelhessük meg a laborállatok szociális viselkedését.

Weissbrod et al., 2013, Nature Communications

Harcban a nyavalyákkal

Jól ismert, hogy a csimpánzok gyógynövényekkel kezelik a betegségeiket. A fiatalok megtanulják az idősebbektől, hogy melyik növény levele, termés, gyökere mekkora adagban hatásos malária, hasmenés vagy épp férgek ellen. Úgy tűnik, legközelebbi rokonaink közül a csimpánzoknak nagyobb szüksége van a gyógykezelésre, mint a gorilláknak: a Kibale Nemzeti Park csimpánzai ugyanis kétszer olyan gyakran fogyasztanak a szokásos táplálékuktól eltérő, gyógyhatású növényeket, mint a Közép-afrikai Köztársaság gorillái. Ez lehet az oka annak is, hogy a csimpánzok inkább a rátermett felnőtt egyedeket figyelik, és tőlük lesik el, melyik növényt érdemes fogyasztani, a fiatal gorillák pedig kortársaikat majmolják. Őseinket tehát feltehetően a speciális, növényevést nehezen toleráló emésztőrendszer és a fejlett társas kapcsolatok együttesen késztették az öngyógyítás módszereinek feltalálására.

Az utóbbi években azonban kiderült, hogy nem csak ezek a kifejezetten találékony fajok élnek öngyógyító praktikákkal, hanem sok állat veleszületetten, tanulás nélkül alkalmaz bizonyos hatóanyagokat.

A legmegdöbbentőbb megfigyelések szerint számos állatfaj nem is a maga, hanem rokonai érdekében keresi a gyógyhatású növényeket. Ha a muslicaszülő észrevesz egy parazita darazsat, alkoholban gazdag talajt keres petéinek, ami megóvja a lárvákat a fertőzéstől. Erdei hangyák tűlevelű fák gyantáját szállítják be a bolyba, baktériumellenes hatása miatt. A parazitákkal küszködő Danaida-lepke olyan kutyatejen helyezi el petéit, ami távol tartja az élősködőket, hogy ha ő maga már nem is tud megszabadulni a nemkívánatos vendégektől, legalább az utódai legyenek egészségesek.

Az öngyógyításnak ökológiai és evolúciós következményei is vannak. Nálunk is jól ismert faj a gyapjaspille, ami időről-időre elszaporodik és tarra rágja az erdőket. A tömeges elszaporodásban szerepe lehet annak is, hogy a hernyók keresik a mérgező vegyületekben dús leveleket, mert a méreganyagok gátolják a hernyókat megbetegítő vírusok terjedését.

A gyógyhatású vegyületek olykor kifejezetten a szervezet védekező mechanizmusát támogatják. Legalábbis erre utal az, hogy a méhek örökítőanyagából sok immunrendszerrel kapcsolatos gén hiányzik, és a hangyákhoz hasonlóan ők is gyantával (propolisszal) védekeznek a bakteriális fertőzésekkel szemben. A méhészek ezt sokáig nem tudták, és kiszelektálták méheikből a gyantagyűjtő viselkedést. Ez lehet az egyik oka annak, hogy az utóbbi években aggasztó méreteket öltött a méhpusztulás.

Az állatok megfigyelése nyomán akár saját nyavalyáink gyógyításához is találhatunk új hatóanyagokat. A csimpánzok kedvelt gyógynövényeiből például olyan vegyületeket vontak ki, amelyek gátolják a daganatos sejtek szaporodását. Persze némely faj olyasféle kezeléshez fordul, amit már mi is évezredekkel ezelőtt felfedeztünk: az ecetmuslicák lárvái például alkohollal irtják ki a bennük fejlődő parazita darazsak lárváit – azok ugyanis sokkal kevésbé bírják ezt a szert, mint a gazdaszervezet.

De Roode et al., 2013, Science

Barátságos bonobók - ételosztás idegeneknek

A bonobók híresek a csimpánzhoz képest társaságkedvelő és önfeláldozó viselkedésükről. Olyannyira vágyakoznak társas kapcsolataik bővítésére, hogy akár saját élelmüket is felajánlják egy idegen fajtársuknak, pusztán a megismerkedésért cserébe. Az új kapcsolat lehetősége csábítóbb számukra, mint az, hogy helyette csoporttársuknak kedveskedjenek. Vagyis ha választhatnak, csemegéjüket inkább egy idegennek ajánlják fel mint a csapattársuknak, ami egyedülálló.

A vizsgálat a következőképpen zajlott: egy helyiség középső részében a tesztalany kapott némi ropogtatnivalót. Ezt egyik oldalról, tőle elzártan, csoporttársa, másik oldalról pedig egy idegen bonobo figyelte sóváran. Ők csak akkor juthattak be a középső részbe és férhettek hozzá a táplálékhoz, ha a tesztalany kinyitotta az ajtajukat. Már az is meglepő, hogy az állatok java része így tett: 14-ből mindössze három mutatkozott fukarnak, a többiek kinyitották valamelyik oldalajtót. De nem ám a csoporttársukat engedték be magukhoz, hanem az idegent! A falatozók ezután legtöbbször a másik ajtót is kinyitották, és – mintha még nem lenne elég a váratlan fordulatokból – jellemzően az idegen nyitott ajtót a tesztalany csoporttársának. Egy csimpánz nem tenné ki magát annak a kockázatnak, hogy ismeretlen fajtársai számbeli fölénybe kerüljenek, mert ezzel igencsak kockáztatná testi épségét. A bonobok viszont az 51 tesztalkalom alatt egyetlen egyszer sem mutattak agressziót.

További kísérletek azt igazolták, hogy a saját táplálék megosztásához nagyon fontos a szociális kontaktus lehetősége. Ha ezt megvonják az állatoktól, akkor nem osztozkodnak, vagyis ha az adakozót nincs mód hátbaveregetni, nincs részéről áldozat sem.

Ez lényeges különbség az emberekhez képest - ne vádoljuk tehát saját fajunkat kőszívűséggel. Mint ezt a jótékonysági akciók és tudományos vizsgálatok egyaránt igazolják, az emberek - a bonobókkal ellentétben - akkor is szívesen adományoznak ismeretlenek számára, ha kilétük homályban marad és nem kapnak érte elismerést. Az igaz, hogy az anonim felajánlott összeg általában kisebb, mint a névvel címkézett, és ebben azért kicsit emlékeztetünk rokonainkra.

Tan and Hare, 2013, PLOS One

Kutya-ábécé

Chaser a világ legszebb és legokosabb kutyája - így ismerik őt világszerte az újságolvasók. A 9 éves border collie két éve került be a lapokba, amikor kiderült, hogy több mint 1000 tárgyat ismer név szerint, vagyis egy tárgy nevének kiejtésekor a megfelelőt viszi oda gazdájának, ezen felül tárgyak kategorizálására is képes, beazonosítja például a játékokat, a kisgyerekekhez hasonlóan következtetéssel tanulja meg új tárgyak nevét, valamint helyesen értelmez két szóból – igéből és főnévből - álló mondatokat. Chaser most újra felbukkant a hírekben, mivel bebizonyította, hogy mindezen felül az elöljárószavak rejtelmeivel is tisztában van. Képes ugyanis helyesen reagálni arra az utasításra, hogy „labdához vidd frizbit (to ball take Frisbee)”, és a fordítottja sem okoz gondot: „frizbihez vidd labdát (to Frisbee take ball)”. A Learning and Motivation című lapban megjelent közlemény szerzője nem más, mint Chaser gazdája, John Pilley pszichológus. Nyugdíjas professzorként elegendő ideje volt arra, hogy intenzív kiképzéssel főneveket, igéket és elöljárószavakat (a magyarban ezek általában toldalékok) tanítson kedvencének. A mondattan elemi szabályainak oktatása nem szerepelt a kiképzési tervben, Chaser ezeket önállóan ismerte fel a sok gyakorlás alatt. Megtanulta például, hogy a „to Frisbee” azt jelenti, hogy bármi is van a szájában, azzal menjen oda a megnevezett tárgyhoz. A gazdája eleinte kézzel mutatta a megfelelő irányokat, majd néhány héttel később letesztelte a kutya tudását.

Az első feladatban Chaser előtt két-két tárgy hevert. Egy adott pár egyik tagját át kellett vinnie a másik pár megjelölt tagjához. Pilley arra volt kíváncsi, az elöljárószavak vagy a szósorrend alapján dönti el a kutya, mit visz oda mihez, ezért a „to” elöljárószó hol a mondat elején, hogy a közepén hangzott el, aminek megfelelően hol a mondat első tárgyához kellett a másodikat vinni, hol fordítva. Chaser a próbák körülbelül négyötödében jól teljesített.

Pilley azt is megvizsgálta, hogy Chaser akkor is érti-e az utasítást, ha nem látja a tárgyakat. Chasert a franciaágya végébe fektette és a háta mögé tett két tárgyat. A kutya csak az utasítás elhangzása után fordulhatott meg, és ekkor át kellett vinnie az egyik tárgyat a nappaliba. Mind a 12 próbában kiválóan teljesített.

Korábban már több fajnál (szürkepapagáj, delfin, csimpánz, bonobó) találtak hasonló eredményeket a kutatók, a nyelvtan és a szótanulás alapjai tehát az állatokban is megjelentek. A „nyelvzseni” kutyák között feltűnően sok a border collie, Pilley szerint azért, mert e fajtának valószínűleg hasonló feladatokkal kellett megbirkóznia terelés közben.

Pilley, 2013, Learning & Motivation

A jég alatti búvárkodásba hamar bele kell tanulni

A fókabébik feje nem azért olyan nagy, hogy elbűvölőek legyenek számunkra (bár azok), hanem azért, hogy jég alá bújhassanak a ragadozók elől. Az újszülött Weddell-fóka agya a kifejlett agy méretének 70%-át is eléri, ami egyértelműen rekord az emlősök között. Gondoljunk csak bele, ha az embergyerek is ilyen arányokkal születne, már rég kihaltunk volna a nehéz szülés miatt. Most se megy könnyen, pedig újszülöttjeink agymérete a felnőttének csak 25%-a. Persze a fókákat nem éppen az emberekkel érdemes összevetni, hiszen igen távoli rokonok vagyunk. A kutyafélék viszont ugyanúgy a ragadozók rendjének tagjai, mint a valódi fókafélék családja, és egy farkaskölykök agya körülbelül 60 naposan éri el ezt a fejlettségi szintet, mint a fókáé: a kisfarkas agya születéskor mindössze 11%-a a felnőtt méretnek (a kisfarkas 13 g-os, a Weddell-fóka kölyök 390 g-os aggyal születik , a testsúlyuk pedig 224, illetve 28 900 g).

Különösen figyelemreméltó a nagyméretű és fejlett agy ahhoz képest, hogy maga a kölyökfóka ugyanakkor viszonylag kicsi (anyja testtömegének 6-7%-a). E kis testnek egyáltalán nem könnyű táplálni a hatalmas agyat, ezért igen valószínű, hogy a nagy befektetés a cserébe kapott jó tájékozódási képességgel térül meg. A speciális agy lehetővé teszi, hogy a kisfóka az anyja mellett beletanuljon a jég alatti tájékozódás bonyolult mesterségébe.

A különlegesen fejlett agyakat a Montana Egyetem kutatócsoportja gyűjtötte össze 2007 október és december között az Antarktiszon. 12 fókatetemet találtak, köztük tíz kölyköt. Négy kölyök halva született, kettőt elhagyott az anyja, egy pedig valamilyen balesetben vagy ütés miatt halálos sérülést szenvedett. A felnőttek közül az egyik szoptató anya volt, és a lenyelt halszálkák miatt pusztult el.

A Weddell-fóka élőhelye, az antarktiszi jégtakaró alá nem szívesen merészkedik emlősállat, mert ha nem talál időben léket, hasadékot a jégen, könnyen megfulladhat. A Weddell-fóka viszont kiválóan megjegyzi, hol juthat levegőhöz, és így akár 20 km-t is megtehet a jég alatt. Kölykét is olyan helyen hozza világra, ahol ellenségei, a leopárdfókák és kardszárnyú delfinek már nem férhetnek hozzá. A tájékozódás itt viszont nagyon nehéz, mert kevés a légvételi lehetőség, és a bonyolult domborzati viszonyok között könnyű eltévedni. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a ragadozók közül a vízben élő fajok relatív agymérete sokkal nagyobb, mint a szárazföldieké. Az agynak sok cukorra van szüksége, amit az újszülött kizárólag az anyatejből fedez. Az anyafóka viszont a szülést követő hetekben a kicsi mellett marad, nem táplálkozik, ezért a napi 3,5 liter tej előállítása során testsúlya jelentősen csökken. Az energiadús tejtől viszont a kölyök igen gyorsan fejlődik, és már két hetes korától búvárleckéket vesz az anyjától.

Eisert et al., 2013, Marine Mammal Science

A szelídség evolúciós zsákutca?

Az a benyomásunk, hogy „a jók mennek el leghamarabb” talán nem is illúzió. A társas pókoknál legalábbis a szelíd példányok és leszármazottaik kihalásra vannak ítélve. Ahhoz ugyanis, hogy egy populáció fennmaradjon, agresszív egyedekre is szüksége van, mert a behatolókkal szembeni passzivitás hosszútávon kipusztuláshoz vezet – állítja az Ecology Letters-ben megjelent tanulmány.

Korábban már írtunk arról, hogy az agresszív fogaspontyok sikeresebben szereznek táplálékot nagyobb, de szelídebb vetélytársukkal szemben. Egy fajon belül tehát vannak rámenős, verekedős példányok és passzív, az összetűzések elől megfutamodó egyedek is. A pókoknál sincs ez másképp. Vegyünk például egy társas életmódot kedvelő fajt, az Anelosimus studiosus-t. Ez a pók sokadmagával épít hálót: akár 100 egyed is élhet egy kolóniában. Akad köztük agresszívabb és békésebb példány. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az agresszívekkel csak a baj van: lépten-nyomon kötekednek, a kolónia növekedéséhez pedig alig járulnak hozzá, mert a szaporodásra már nem marad energiájuk.

A Pittsburgh Egyetem kutatója azonban úgy vélte, hogy a faj bizonyára az agresszív egyedekből is hasznot húz, máskülönben már kiszelektálódtak volna. Ha rövidtávon nem nyilvánvaló, mi az előnyük, öt év alatt talán kiderül, milyenek az agresszív és a szelíd pókok életbenmaradási esélyei.

A kutató először is a laboratóriumban lemérte, hogyan viselkednek egymással a pókok, majd háromféle párba sorolta őket: agresszív, szelíd és vegyes párosba. A párok egy héten belül hálót építettek maguknak, amiket a kutató kivitt az erdőbe. Ettől fogva öt éven át követte a pókok sorsát. 45 hálóból és a környezetükből rendszeresen eltávolította a rivális pókokat. A hálótulajdonosok természetesen mind remekül érezték magukat ilyen ideális környezetben és szépen szaporodtak.

Az emberi beavatkozás nélkül élő csoportok viszont kénytelenek voltak önállóan megküzdeni a betolakodókkal. Az első években az agresszív szülők kolóniája sikeresen állta a rohamokat, de a harcok felemésztették energiáikat, és kevesebb utódjuk született. A szelíd párosok viszont nem törődtek a betolakodókkal, és sikeresen szaporodtak, két év elteltével háromszor annyi hálót építettek a környező növényeken, mint az agresszívak. A harmadik évben viszont fordult a kocka: a betolakodók elkezdték átvenni az uralmat. Egyre gyakrabban falták fel a házigazdákat és csenték el a hálójukba akadt zsákmányt. Az ötödik évre végül egyetlen olyan kolónia sem maradt, amit szelíd párok alapítottak, a vegyes párosok hálóinak pedig csak a negyede maradt fenn. Ezzel szemben az agresszívak többsége képes volt fenntartani kolóniáit.

Nagyon ritka az olyan kutatás, ami feltárja, milyen viselkedés vezethet egy faj kipusztulásához. De talán ennél is érdekesebb az, hogy az eredmények új megvilágításba helyezik az agresszív egyedek szerepét. Kiderült, hogy erre a nem túl szimpatikus személyiségtípusra nagy szükség van, ha a kolóniát külső támadások érik. A passzív, szelíd egyedek remekül szaporodnak, ha semmi nem veszélyezteti őket, ugyanakkor képtelenek megvédeni kolóniájukat a behatolóktól. Ez viszont a kolónia és végső soron a faj kipusztulásához vezet.

Pruitt, 2013, Ecology Letters

Ivadékgondozás a dinoszauruszoknál

A csontokkal ellentétben a viselkedés nem fosszilizálódik, néha mégis marad egy kis nyoma. A Maiasaura arról kapta a nevét, hogy jó anya módjára (a görög „maia” szó magyarul: „jó anya”) fészket épített, óvta tojásait és kikelés után is gondoskodott a kicsinyeiről. Ráadásul évről-évre ugyanoda járt vissza költeni. Mindezt onnan tudjuk, hogy a hetvenes években Montana-ban sok fészakalja tojásra bukkantak a kutatók, egymástól „anyányi” távolságra. A régi és újabb tojások közt frissen kikelt és idősebb kisdinók csontjai is hevertek, vagyis a kicsik hosszabb ideig a fészekben maradtak. A távolságtartásra azért volt szükség, hogy a szomszédos anyák ne lophassák el könnyedén azokat a növényeket, amiket az anyák csemeték etetéséhez behordtak. Ez volt az első lelet, ami arra utalt, hogy a dinoszauruszok a madarakhoz hasonló ivadékgondozást mutattak.

Nem sokkal később egy húsevő dinoszaurusz, a Troodon tojásaira is rátaláltak a kutatók. Az embriók vizsgálata arra utalt, hogy a Troodon fiókák jóval érettebben születtek, mint a Maiasaurák, és ezért azonnal elhagyhatták a fészket. Eleinte semmi nem utalt arra, hogy Troodonok is gondozták volna tojásaikat. Úgy tűnt, hogy a krokodilokhoz és a talegallatyúkhoz hasonlóan a tojásokat betemették, és a külső hőmérsékletre bízták a keltetést.

A Montana és Calgary Egyetem munkatársainak azonban szöget ütött a fejébe, hogy miért lógnak ki félig a tojások az üledékből, ezért kettőt tüzetesebben is megvizsgáltak. A Troodon tojások aszimmetrikusak, akár a madaraké, és hegyesebb végükkel mélyen beágyazódtak a fészakanyagba. A gázcsere pórusokon át zajlott. A teljesen betemetett tojásokon – például a krokodiloknál - egyenletesen oszlanak el a pórusok és ezek mind nagyok, hogy a zárt környezetben is oxigénhez jussanak az embriók. Ezzel ellentétben például egy tyúktojáson, amit a tojó melenget, kicsik a pórusok, hogy a tojásban lévő nedvesség ne párologjon el. A Troodon tojások viszont egyik típushoz sem tartoznak – derült ki nemrégiben. Ugyanis pórusai nem egyenletesen oszlanak el, hanem a tojás tetején csoportosulnak, ahol sokkal nyitottabb a környezet, mint alul. A pórusok kisebbek, mint egy krokodiltojáson, és nagyon jó a vízmegtartó képességük. Ez arra utal, hogy meglehet, a Troodonok nem sokat törődtek a frissen kikelt kicsinyeikkel, de a tojásaikat félig hüllőként, félig madárként gondozták: keskenyebb részét betemették, szélesebb részén pedig kotlottak. Mindez azért érdekes, mert a Troodon a madárszerű dinoszauruszok közé tartozik, vagyis a madárszerű (aszimmetrikus, alacsony pórusszámú és hármas héjszerkezetű) tojás, vele párhuzamosan pedig a kotlás már évmilliókkal előbb kialakult, mint maguk a madarak. Íme tehát a válasz a régi kérdésre: melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Varricchio et al., 2013, Paleobiology

Öngyógyítás

Jól ismert, hogy a csimpánzok gyógynövényekkel kezelik a betegségeiket. A fiatalok megtanulják az idősebbektől, hogy melyik növény milyen része, mekkora adagban hatásos malária, hasmenés és férgek ellen. Az arapapagájok agyagot csipegetnek, amivel semlegesítik a testükben felhalmozódott méreganyagokat.

Az utóbbi években azonban kiderült, hogy nem csak ezek a kifejezetten találékony fajok élnek öngyógyító praktikákkal. Egy, a Science-ben közzétett tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy sok állat ösztönösen, tanulás nélkül alkalmaz bizonyos hatóanyagokat.

Az öngyógyításnak ökológiai és evolúciós következményei is vannak. Nálunk is jól ismert faj a gyapjaspille, ami időről-időre elszaporodik és tarra rágja az erdőket. A petecsomók emelkedő száma alapján idén is várható az invázió. A tömeges elszaporodásban szerepe lehet annak is, hogy a hernyók keresik a mérgező vegyületekben dús leveleket, mert a méreganyagok gátolják a hernyókat megbetegítő vírusok terjedését.

Kép:

Danaida lepke a szerzőtől: http://www.ns.umich.edu/new/images/self-medication-in-animals-much-more-widespread-than-believed-orig-20130411.jpg

arapapagájok: http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Parrots_at_a_clay_lick_-Tambopata_National_Reserve,_Peru-8c.jpg

Divatszínek majommódra

Mi a kultúra? A legegyszerűbb meghatározás szerint azt jelenti, hogy egy csoport tagjai elsajátítanak és átadnak egymásnak bizonyos viselkedésformákat. Biztos emlékszünk még Imora, a japán makákóra, aki az ötvenes években felfedezte, hogy az édesburgonyáról jól lemosható a homok a tengervízben. Tíz évvel később már a csoport nagy része megmosta az édesburgonyát, ez a viselkedés tehát a makákócsoport kultúrájának része lett.

Az embereknél ez persze nem került volna ennyi időbe, mi sokkal könnyebben fedezünk fel és tanulunk el egymástól új trükköket. Ehhez még látnunk sem kell a másikat, elég, ha hallunk vagy olvasunk róla. Ezért is népesítettük be ilyen sikeresen a bolygót: az új generációknak már nem kell mindent felfedezniük, nyugodtan hagyatkozhatnak őseik tapasztalataira. De a kultúrára való fogékonyság sem egyik pillanatról a másikra jelent meg az evolúció során, így nem csoda, ha egyszerűbb formában ugyan, de sok állatfajnál megtaláljuk a rovaroktól a madarakon át az emberszabású majmokig. A kulturális szokások néha igen bizarr vonásokat is ölthetnek, mint például egy csuklyásmajom csoportban, ahol előszeretettel böködik körmükkel egymás szemgolyóját. Ezzel a veszélyes és fájdalmas művelettel tesztelik társas kapcsolataik erejét.

Új kulturális szokások kialakulását és terjedését természetesen nem könnyű megfigyelni, ezért Andrew Whiten és kollégái egy kísérletet terveztek erre a célra. Négy, összesen 109 egyedet számláló, szabadon élő dél-afrikai cerkófmajom-csoportnak kukoricával töltött műanyag dobozokat adtak. Az egyik dobozba kék, a másikba rózsaszínű kukoricát tettek (azért választották ezeket a színeket, mert hasonlóak a majmok ivarszerveinek színéhez). Az egyik színt aloe levél oldatába áztatták, hogy rossz ízű legyen. Két majomcsoportban a kék színű kukorica volt keserű, a másik kettőben pedig a rózsaszínű. A majmok három hónap alatt tökéletesen megtanulták, hogy melyik a keserű kukorica, és abból nem is ettek.

Eközben 27 kismajom született. Négy-hat hónappal később, amikor már a kicsik is ehettek szilárd táplálékot, a kutatók ismét kihelyezték a dobozokat, de most már egyik szín se volt keserű. Az talán nem meglepő, hogy a következő két hónapban a felnőttek továbbra is abból a színből csemegéztek, amelyikből korábban. De az már igen, hogy a 27 kölyökből 26 ugyanazt a színt választotta, amelyiket az anyja. És ennél is megdöbbentőbb az, hogy a csoport újonnan érkező felnőtt tagjai is alkalmazkodtak a normához. 10 hím költözött olyan csoportba, amelyben más színt kedveltek a tagok, mint a hím eredeti csoportjában. Közülük 7 azonnal stratégiát váltott, és azt a színt kezdte fogyasztani, amit új csoporttársai. Ez az eredmény minden korábbinál jobban mutatja azt, hogy mások szokásainak átvétele – még ha ez ellentmond is a saját tapasztalatoknak –kulcsfontosságú egy társas faj esetében.

de Waal et al., 2013, Science

Halásztrükkök bálnamódra

Szociális tanulásra, vagyis mások viselkedésének - hű vagy kevésbé hű – lemásolására sok faj képes, köztük kutyák, teknősök, méhek, patkányok. Ha ez a tudás elterjed egy csoportban, akkor már „tradícióról” beszélünk. Erre láttunk példát korábbi számunkban, egy cerkófmajmokon végzett kísérletben, ahol a csoport szokásait azonnal átvették az újonnan csatlakozó tagok. Sok kutató egyenlőségjelet tesz a kultúra és a tradíció közé, mások viszont azt állítják, hogy csak ott beszélhetünk kultúráról, ahol több különböző tradíció van jelen. Nos, a legújabb, mérföldkőnek számító kutatások alapján még a legszőrszálhasogatóbb kutatók sem vitathatják azt, hogy hosszúszárnyú bálnáknak van kultúrája.

A hosszúszárnyú, más néven púpos bálna csak nyáron táplálkozik, a sarki vizekben. Télen a meleg trópusi és szubtrópusi tengerekbe vándorol, ott párosodik és ellik – ekkor abból a zsírtartalékból él, amit nyáron felhalmozott. Hosszú „szárnya” vagyis a mellúszója valószínűleg a hőszabályozását segíti. Az egyedeket nagyon könnyű megkülönböztetni, mivel a farkuk mintázata jellegzetes, ezért ez a faj az egyik legtöbbet tanulmányozott cetféle.

A bálna a táplálékaként szolgáló planktonikus rákokat, halakat, tintahalakat farokcsapásokkal és felugrásokkal keltett lökéshullámokkal vagy a mélyvízből eregetett buborékfüggönnyel riasztja fel. A buborékfüggönyös vadászathoz rendszerint több bálna is összeáll. A taktika arra épül, hogy a halak félnek átúszni a buborékokon. Amikor már kellően szűk helyre szorult össze a zsákmány, egy-két bálna erős hangot ad ki, amitől a halak még jobban megijednek, és a felszín felé úsznak. A bálnák ekkor nagyra tátott szájjal rájuk támadnak és felfalják őket.

1980-ban az egyik bálna kitalálta, hogy csavar egyet a technikán: farkával jónéhányszor rácsap a vízfelszínre, mielőtt elkezdené a buborékeregetést. Az nem teljesen világos, hogy ez a viselkedés mire való, de a kutatók azt gyanítják, hogy az akkoriban elszaporodó homoki angolna összeterelésében segített. A bálnafigyelőknek idővel az lett a benyomása, hogy a farokcsapásos buborékhalászat egyre gyakoribbá vált. Összegezve több mint hetvenezer, 27 éven át Massachusetts partvidékén végzett megfigyelést igazolódott a gyanú: a 653, legalább 20-szor megfigyelt bálna több mint harmada átvette ezt a viselkedést. E bálnák gyakran úsztak együtt olyan társukkal, aki szintén alkalmazta ezt a módszert.

Azt már tudtuk, hogy a bálnák megtanulják egymás énekét. Az, hogy egy halászati technikát is átvettek egymástól, vagyis többféle tradícióval rendelkeznek, egyértelművé teszi, hogy nem csak az embereknél létezik kultúra.

Allen et al., 2013, Science

Túl gyors a klímaváltozás a sarki nyúlnak

Télen hófehér, nyáron szürkésbarna a sarki nyúl – így próbálja elkerülni a ragadozók tekintetét. De a klímaváltozás miatt egyre bizonytalanabb, hogy mikor olvad el vagy hullik le a hó, amit úgy tűnik, a nyulak képtelenek követni.

Amerikai kutatók 50 sarki nyulat jelöltek meg rádiónyakörvvel a Sziklás hegységben. A nyulakat ezután hetente felkeresték, lefényképezték őket és megvizsgálták, mennyire tűnnek ki tíz méteres sugarú környezetükből. Ha a bunda színe legalább 60%-ban elütött a környezettől, a nyúl igencsak szembetűnő lett, vagyis a ragadozók könnyen észrevehették.

Ezzel a módszerrel azt is meg lehetett állapítani, hogy a nyulak az időjárással összhangban vagy attól függetlenül vedlenek-e. 2010-ben a tél szokatlanul meleg volt a Sziklás-hegységben, így 160 napon át borította hó a tájat. A következő évben viszont 30 nappal később olvadt el a hó. Ennek ellenére a nyulak minden évben ugyanakkor, október 10-e és április 10-e körül kezdték a körülbelül negyven napos vedlést. Ugyan képesek voltak valamennyire lassítani vagy gyorsítani az ütemén, de ez nem elég ahhoz, hogy lépést tartsanak a klímaváltozással. A kutatók modelljei szerint ugyanis 2050-ben egy hónappal, az évszázad végén viszont két hónappal rövidebb lesz a tél, mint most. Ez azt jelenti, hogy a nyulak vedlése 1-2 hónappal lemarad majd a tél kezdetétől és végétől.

Ha hófehér bundában üldögélnek a fekete talajon, sokukat elkapják majd a ragadozók, de elképzelhető az is, hogy felgyorsul az evolúciójuk, és képesek lesznek alkalmazkodni a rövidebb télhez a nyulak. Az ország más pontjain már most is eltérő időpontban vedlenek, van, ahol egész évben megtartják a téli bundájukat.

A sarki nyulak, épp a színük miatt, szembeötlően mutatják, hogyan hat a klímaváltozás az élővilágra. A tápláléklánc révén viszont nehezebben megjósolható hatásokkal is számolni kell. David Mech professzor 1986 óta követi a kanadai Ellesmere-sziget sarki farkasainak életét. A klímaváltozás itt is egyre változékonyabbá tette az időjárást, ami azt jelentette, hogy a nyári, hómentes időszak egyes években akár a felére csökkent. A sarki nyulak és a pézsmatulkok – a farkasok zsákmányállatai – viszont nyáron halmozzák fel azt a zsírkészletet, amivel átvészelhetik a telet. 1997-ben és 2000-ben, amikor még augusztusban is megmaradt a hó – ez a meteorológiai mérések szerint 1990 előtt soha nem fordult elő – a nyulak és a pézsmatulkok száma harmadára, illetve huszadára csökkent. A rövid nyarat követő években a kutatók egyetlen farkast sem láttak, holott korábban minden évben találkoztak legalább hárommal, de olykor tizenhárommal is. A sarkvidéken a nyári hónapokban is fagypont körüli az átlagos hőmérséklet, ezért a legcsekélyebb hőmérsékletváltozás is felboríthatja az élőhelyek kényes egyensúlyát.

Mills et al., 2013, PNAS